Fél lábban az túlsó parton…

Sorsrokkámon peregnek a szálat, fonják a fonalat, az új otthomom szövetéhez. Akad bog rajta bőven, gyakran szakadnak a szálak. Amint nő a gombolyag szemeim előtt futnak a képek, az életem színpadán, váltakozó díszletek között szerepeket játszunk, mindazokkal, akikkel velem együtt együtt írták a forgatókönyvet.  A szereposztásokon gondolkodom, amit odafönn osztottak rám és a „színészeknek, statisztáknak” egyaránt. Voltak nagy találkozások még nagyobb csalódások a darabban. Megjárva a poklot és a mennyországot.  Vannak itt közöttünk, angyalok, ördögök, hamis kártyások,  és a sakkban nagymesterek. A táblán sokszor voltam bábú, paraszként kiütve, és királynőként felmagasztalva. Azonban soha el nem felejtve az örök igazságot a játszma végén egy dobozba kerültünk mindahányan.

Mellettem a földön egy koffer hever, megkopott, zárján egy rozsdás kis lakattal, talán már kulcs is elveszett, nem mostani darab. Sok utazást megjárt, nagy viharokat megélt útipoggyász.  Látott, szépen termő zöld mezőt, virágos réteket, folyóparton, sziklás hegyeket, félelmetes kanyarokkal átívelő kavics bányákat. Tengerpartra épített homokvárakat...

Tették a küszöbre zárt ajtó elé, és beléphetett oda, ahol álmában sem remélte. 

Mosolygok, magamban, bőrönd és az álom, - teszem fel a kérdést magamnak. Igen a tárgyaknak lelkük van, márpedig a léleknek álmai lehetnek. Volt ez már mindennel megpakolva. Letették a szekrénybe, föl a tetejére, dobták a járdára, majd valaki hazavitte, leporolta és óvva-, féltve őrizte, évtizedek óta, ahogy a  kalapdobozt szokták. 

Itt fekszik előttem, kinyitva, üresen a lábaimnál hever. 

Készülök, hamarosan velem jön, indul az autó, platóján, bútorokkal, emlékekkel a túlsó partra, a végállomás felé. Most kell dönteni, nagyon jól, mi kerüljön poggyászként a bőröndbe, fontossági sorrendet betartva. Megfogni minden érzelmet, szándékot, cselekvő tervet, megtapogatni a minőségét, formáját, lélekszinten elemezni mennyire stabil, van -e rajra rejtett hiba, repedés, ármány, hazugság, ami az utazás során sebet ejthet, köröm alá szálkát szúrhat. Ilyen nem kerülhet még a koffer aljába sem.  Ezeket hátra kell hagyni, a lomtalanítóra bízva.  

Ez a legnehezebb feladat. Dupla Rák csillagjeggyel, Szűz Holddal, Skorpió Kyronnal nehéz szelektálni, elengedni azokat, akiket mellénk rendeltek útitársnak családtagként, barátként, vagy ellenségként. Tudom ez furcsán hangzik, pedig, bizony az ellenségek, hamis barátok is  a karmánk részei, akár egy-életes, vagy életeken átívelő útitársaink ők. 

Vannak elmaradt nagybeszélgetések, el nem hangzott köszönések, búcsúnélküli tovább lépések, ki nem mondott igazságok, gyáva menekülések, behízelgő hazugságok és manipulált, cinkelt lapokkal játszó kártyapartik, amit későn veszünk észre. 

Egy egészséges lélek azokért is imádkozik, akik minden „rájuk való gondolattal, letörnek egy darabot belőle", sebeket ejtve, hegeket hagyva maguk után, ők bocsánatot remélhetnek, de bizalmat soha nem kaphatnak, magukat zárták kis örökre cselekedetükkel szeretteik életéből. 

Most megtorpanok pár pillanatra, össze vagyok zavarodva… Helyesbitek, bizalmat valóban nem, de könyörületet igen-, segítséget mindig várhatnak... 

A minap pont ilyen körülményről  álmodtam. Tudtam, nagy bajban van, életét egyedül tengeti, túl sok embert kijátszott, elüldözött maga körül, egyik áldozata én voltam. Számolgattam, osztottam, szoroztam, pontosan emlékszem, egy bizonyos összeget neki szántam. Nem költekezésre, hanem befizetve, ahova én megyek, ahol az ő végállomása is biztosítva lehet. A megbocsátásom zálogaként ezt adhattam ajándékba.

Ébredésem után, mint általában elemeztem az álmomat, vajon valóban így döntenék, ezt tenném? Igen, mert akit egyszer családtagként -családi karmaként-  mellénk rendeltek, annál a kapcsolat megszakadhat, de a szeretet soha, mert minden hozzánk rendelt családtagért felelősséget kell vállalnunk, segítenünk, akkor is, ha érdemtelenné válik, mert Istennek tetszőn csak így élhetünk és teremthetjük meg a lelkibékénket.

Saját hibáinkért, bűneinkért, mulasztásunkért, melyeket élők, és holtak ellen elkövettünk, nekünk kell vezekelnünk az imahídra lépve az Úr elé térdepelve, bocsánatot kérni, csak így indulhatunk az ismeretlenbe a végállomás felé, poggyászunkkal megpakolt a bőrönddel...