Álmaimban valahol...

Ebben az évben hűvösek a májusi hajnalok, fázósak a reggelek. Az utcai lámpák a redőnyön át, csíkokat festenek az üres falra, a félhomályban nem látszanak a képek kereteinek kissé szürkés nyomai.

Több, mint félévszázadig éltem a képek között, melyek egykor egy paplak falain függtek. Családi örökség, hagyatékából örököltem meg. Barátaim szinte kivétel nélkül kérdezik, nem sajnálom itt hagyni a minden igényt kielégítő, kényelmes, tágas otthonomat, megvállni a sok szép bútortól, képektől?

Az élet diktálja a holnapot, -válaszolok meggyőződésem szerint-otthonunk ott van-, és lehet, ahol biztonságban érezhetjük magunkat. Mappában őrizzük a passzust, melyben névre szóló szerződésben, fehéren-feketén le van a "mi biztonságot nyújtó holnapunk".

Lakhatunk bárhol, ahol meghúzzuk magunkat, semmi nem a miénk, talán egy bőrönddel mennénk egyszer tovább, a „nincs hová”…-ba, valamerre.

Otthonunk az, ahol viharbiztos tetővel a fejünk fölött, lábunk alatt szilárd talajjal, hajthatjuk le a fejünket, nem kell félni pertől, haragtól, kiszolgáltatottságtól. Legyen az bármilyen kicsi, de a miénk...

Soha nem motivált a pénz, ma is egyetlen, amire költöttem és költök, szeretteim, -élők és előre-mentek- földi maradványaiknak, nyugalmuknak, és biztonságuknak, megteremtése. Nem fogadtam el, a százszor felajánlott „tulajdonjogot” a társamtól, sőt a sajátomat is átruháztam rá, amikor úgy adódott.

Bíztam benne, én voltam beteg, arra gondoltam, minek a jogi procedúra, így egyszerűbb, ha nincs hagyatéki procedúra, ha én megyek előre… Tudtam, ő soha nem játszana cinkelt lapokkal, számára mindig én, a biztonságom volt az első. 

Most itt állok családi örökséggel és vagyonnal a nevemen. Amint egyedül maradtam, lelkem diktálta a fontossági sorrendet. Osztva és szorozva gondoskodva, mindenkiről, aki fontos számomra, hogy jusson majd belőle. Számomra most az ő biztonságuk került első helyre, miután a sajátom megteremtettem.

Három hét múlva, szent Rafael napján, Gabriel arkangyal órájában felkerül a költöztető kocsijának platójára az elsődoboz, vagy bútordarab. Kicsi új otthonom, biztonságom fészkébe, szárnyaim kitárva repülök "haza".

Szeret engem az Isten, mindenre megtanított, tételenkénk vette át velem a "leckét".

Jártam a pokolban, és megismerhettem a létező másik világot, elég volt 3 perc, 17 mp, ahhoz, hogy ne féljek az ismeretlen másik dimenzióba átlépni, amikor hazahívnak. Gyermekkoromtól kapom az üzeneteket „fentről”, azonban a látogatás óta, szinte mindent megmutatnak.

Előre-ment szeretteim visszajárnak, vigyáznak rám, utamból a göröngyöket elgörgetik, hogy minden időben érkezzék hozzám, célomhoz elérése érdekében.

Álmomban ma éjjel új otthonomban jártam. Második alkalommal. Az első fájdalmas éjszaka Maxi tudatta velem, nem akar velem jönni, kiugrott a nyitott ablakon. Itt akart maradni. Kívánsága már teljesítve, már ő is  gazdája közelében pihen.

Nekem az emléke lesz a kísérőm, és marad velem...  

Mai álmom pedig, egy asztal, négyen üljük körben, ahol előttünk römi kártyák kiterítve… Ismeretlen, kedves emberek a kártyapartnerek, akikkel sorsközösségben élünk. Nem tudni kiből lesz barát, ellenség, vagy egyik sem, maradnak ismerős státuszban.  

Régen, nagyon régen kártyáztam, kártyáztunk sokat, kanaszta-, és rablórömi. Mekkora csaták voltak. Milyen sokszor nyertem, most világosodik meg bennem… Ennyire szerencsés lehettem, vagy hagytak nyerni, így szerezve még nagyobb örömet a játékban nekem?

Minden nap egy új terv-, küldetés, misszió vagy szimplán végállomás? Sokat gondolkodom rajta. Teremtő Istenem mindig oda tett, ahol a pallanatnyi érdekem megkívánta, amiből tanulhattam, megperzselődtem a pokolban, azért, hogy a hegek emlékeztessenek.

Hogy megismerve értékelni tudjam, létezik egy másik világ, értékrend szokások, ahol nem csak befogadtak,  elfogadtak, őszintén szeretni tudtak, bizalmukkal megajándékoztak. Nem lakhatást, otthont biztosítottak. Élethosszig tartó tanulás, szolgálat, hívatás következett.

Béke, nyugalom... Feltételek nélküli szeretetben részesítettek, tiszteletben tartva szabadságomat meghagyva váltam teljesjogú családtaggá közöttük. Olyan életformát kaptam, amit embernek Isten jókedvében adhat.

Élet és halál harcában győztesként kikerülve, de társamat nem sokkal később elveszítve jött a változás, aminek küszöbén toporgok, indulásra várva.

Szeret engem az Isten, olyan úti tervet rajzolt földi síkom térképére, ahol beteljesíthetem mindazt, amire megteremtett egykor. Adott mellém kísérőket, kis-, és nagycsaládot, barátokat, ismerősöket, írigyeket, ellenségeket is bőven, akik utamat követve, elkísérnek, akik szeretnek velem maradnak, akik nem lemorzsolódnak. Ez az élet rendje.

Mindenkinek meg van a maga helye a földi életemben, majd a mennyben egyaránt.

Minden napi imáimban megköszönöm amit kapok, és azt is, amit el kell engednem, hiszem és vallom, csak az jár nekem és marad velem, amit megérdemlek. Minden mást magam mögött kell hagynom, ahhoz, hogy földi utam végéhez érjek…

Uram, köszönöm, hogy így szeretsz engem, áldj meg és „legyen meg a Te akaratod!”  Mert egyedül te tudod nekem mi a jó…