Eldördült a start pisztoly – indulni kell

Ezen a héten kezdetét veszi a holnap, a jövő. Mozgalmas lesz. Elkövetkező nyúlfarknyi kis életem minőségét vetíti elő a holnapi PET-ct vizsgálat eredménye. Nincsennek vészjósló tüneteim, de szeretem, ha lelkemnek kopott ruháin látom a kopásokat, és folt kerül rá, mielőtt foszlásnak indulna.

Némi magyarázatra szorultam, amikor magán finanszírozásban bejelentkeztem a vizsgálatra. Minden betegség természetes, nincsenek tabuk, különbségek. Nővér vagyok, Istentől a legnemesebb szolgálatot, feladatot kaptam. Számomra elsődleges a lélek karbantartása, majd következik a matéria. A szellem akkor képes jól működni, ha e kettővel minden rendben van.

Amikor családban él az ember, egy pillanatra sem esik kétségbe, akkor, ha bármelyikjük segédeszközre szorul. Egymást segítve túljutnak minden akadályon. Mindnyájan ismerünk olyan családot, ahol az egyiküknek, társa lesz a keze lába, és zökkenőmentesen élik az életüket. Kezükkel segítenek, lelkükkel simogatnak. Boldogabbak, mint valaha, hiszen minden pillanatban figyelnek egymásra.

Mint tudjátok évekig megéltem hasonló helyzetet. Egy pillanat alatt változott meg körülöttünk minden. Férjemnél pitvarbibbrilláció alatt vettem észre a bizonytalan járást, a látens bénulást. Valószínű oxigénhiány okozta agyi történés következtében.  Én voltam az, aki botot adott a kezébe, amivel évekig jól közlekedett, A fizikai létére, testére -a súlyfelesleg ellenére- mindig sokat adó, büszke ember volt. Hetven évesen még napi 1-2 alkalommal 20 fekvőtámaszt lenyomott. Nem csak testnevelő volt, saját testének őrzője is. Aztán súlyosbodott a helyzet egy botot követte a kettő. Halála előtt kéthéttel még minden nap kétszer kivitte Maxit sétálni. Igaz zsugorodott a távolság, de nem adta fel. A bevásárlást nem adta ki a kezéből. Ez mindig az ő reszortja volt, a hentes kivételével, mert nekem, mint a hentes lányának más elképzeléseim voltak a húsminőségét illetően. Társadalmi életet élt a bevásárlások alatt, szeretett piacozni, pár barátjával törzshelyük volt a csarnok kiskocsmájában, igaz ő már nagyon régen nem ivott semmilyen alkoholt. Itt-ott mindig találkozott tanítványokkal, ismerősökkel. Szeretett beszélgetni, és meghallgatni másokat. Mint egykori focista pedig, rengeteg emléket elevenítettek fel. A sport volt a mindene. Akár itt, akár Szegeden a strand, úszás elmaradhatatlan volt „nyári bérletesnek” számított. Még 2 bottal is kijárt.

Szégyelltem magam, mert nekem szóltak, miért engedem így vezetni, nem látom, hogy ki-, betuszkolja magát a kocsiba? Dehogy nem láttam, kértem, könyörögtem, hiába, megértette velem ezt a tevékenységet nem vehetem el tőle. Megszűnnének az emberi kapcsolatai. Az utolsó két évben délelőtt még aktívabb volt, a délutánt már ágyban töltötte. Példa értékű volt, ahogyan megélte a betegségét. Azonban ehhez elengedhetetlenül hozzátartozott, hogy minden pillanatban támogatni tudtam. Hagytam, hogy csinálja azt, amit ereje engedi, megcsináltam azt, amire ő már képtelen volt. Mindenért dicsértem soha nem korholtam. Nem csak a kezébe adtam a botot, de lelkének is mankót nyújtottam. Persze, hogy éreztem a rám nehezedő többlet feladatot, sokszor majd belerokkantam, és néha bizony türelmetlenné váltam, amiért mai napig ostorozom magam. de közben én is a mezsgyére kerültem, túléltem, amit kevesen. Tüdőembóliám után magam is két botra kerültem, a bal lábfejem bénulni kezdett. Tudtam. két lehetőségem van, elfogadom a helyzetet, vagy ágyban maradok. mások kiszolgálására szorulva. Köszönet és hála Adel főorvos úrnak, Nikinek és a neurológia főorvosinak, orvosainak, ápolóinak, nem először talpra állítottak, épp úgy, mint évtizedekkel előtti baloldali bénulásomból.

A CT elvégzése után napokon belül megkezdődött az infúziós kezelés, 5 nap múlva botokat lóbálva segédeszközök nélkül tértem haza. Azóta itt állnak készenlétben, néha még köszönök is nekik. Amint rosszabbodott a helyzet, újra éreztem elveszni a talajt érzéketlenné váló talpam alatt, ismét túl vagyok egy infúziós kúrán. Miért írtam le ilyen részletesen? Azért, hogy érezzétek a segédeszköz nem lehet idegen számunkra semmilyen formában, értünk van, minket szolgál, hogy önellátó életet élhessünk. A büszkeségünk ne legyen az ellenségünk. A család, a barátok akkor tudnak segíteni, ha ők nem csak elfogadják a megváltozott körülményeket, hanem támogatják. Amikor támbotot veszünk a kezünkbe, lelkünk is mankót kap általuk. No, meg aztán csak a képzelet szab határt mennyi mindenre használható. Lehet vele villanyt kapcsolni, tárgyakat mozgatni, közelebb hozni, és még millió apróbb tevékenységre alkalmas.  Egyet nem szabad szégyellni.

A betegségeket nem vesszük, életünk velejárói. Nekem van olyan ismerősöm, aki 13 éve él „vendégnyílással” az oldalán. Mi a mai napig sokat beszélgetünk erről. Teljes életet él, úszik, fut, sportol, kirándul, utazik, dolgozik. Azt mesélte, öngyilkos gondolatai voltak, amikor szembesült vele, hogy így kell élnie, a társa volt, aki megértette vele, meggyógyul, és maradványtünetként ez állapottá szelidül, miért készül itt hagyni azokat, akik szeretik, akiknek szükségük van rá… Nem! Mondták, ne a könnyebb utat választja, tanulja meg kezelni a megváltozott helyzetet, és folytassák az életüket tovább. Megható ennek a családnak a hozzá állása, mindent együtt kezdtek, felváltva tanulták meg a teljes élethez hozzá tartozó mindennapi „ürítési” tevékenységet, természetesnek véve, viccelődve. Senki nem beszélt bűzről, szagról. Tisztaság illata terjedt a „rituálé” befejezése után, így indították a napot. Nem eltávolította őket, hanem közelebb hozta őket egymáshoz. Mindenki a gáton van, ha a szükség úgy hozná, bár ki betudjon „ugrani”.

 De mondok már példát. Egy hajléktalanét. Úgy tudom hajléktalanszállóról indultak minden reggel útnak. Az asszony tolta a kocsit a belváros közepén lévő üzlet elé. A férfi nem koldult, a verseit osztogatta, elfogadta, ha valaki tiszteletdíjjal honorálta. Az asszony mappával a kezében ugyan ezt tette a város főutcáján. Nekem sok vers jutott, mert mindig „vevő” voltam rájuk. Némelyik már vagy tízpéldányban megvolt, de minden olvasatban találtam újat, közelebb hozta őket hozzám. Sokat beszélgettem mindkettőjükkel, A versekből megismertem a férfi lelkét, életüket, két törött sorsú ember találkozását. Mindig tisztám, ápoltan jelentek meg. Lehetett látni az egymásról való gondoskodást. Talán ott fenn fonták össze lelküket, hogy így kitudták fejezni egymás iránt érzett cselekvő szeretetüket. István irodalmi képzettsége tanult vagy sokat olvasott ember benyomását keltette, udvariassága pedig magas érzelmi intelligenciáját tükrözte. Nem kérdeztem, de türelemmel meghallgattam mindig, amit mesélt. Soha nem kérdezek senkit, ami nem tartozik rám, azt nem kell tudnom. Ajándékba adom azonban a hallagásomat, azoknak, akik igénylik. Az emberek energiáit, -szívesebben használom a kisugárzásait- nem csak a testbeszédből, a szavakból, hangsúlyból, hanglejtésből megérzem. Más egy szépen elhangzó szó, mint egy odavetett vagy elharapott betűhalmaz.  Ez az ember kerek mondatokkal, szépen megválogatott szavakkal, hangsúllyal beszélt. Az élete utolsó szakászában a legszegényebben lett a leggazdagabb. Sokan szerették olvasták a verseit, dédelgették versbe szedett életét, szenvedését, gondolatait. Így kell és szabad megélni mindazt, amit nehéz keresztként cipelünk magunkkal. Ahol van egyetlen kéz, ami szeretettel nyúl felénk, ott mindig erősek maradhatunk, mert megtart, ha elesni készülünk. Nem marad egyedül a bajban az, akit őszintén, tiszta szívvel szeretnek.