2023.03.07. 17:53, Lélek Sándorné Gizella - Ekpafat
Sokat gondolkodom mostanság leltárt készítve földi életem állomásainál időzve. Rossz időben születtem. Az államosítás következtében „burzsúj” gyerek lett belőlem. Ezt a bélyeget hordtam magamon nem csak iskolás éveim alatt. Mire kihevertem volna, szüleim házassága romokban hevert. Menekültem otthonról, szó szerint. Kiknél találtam menedéket? Mint általában a hasonló sorsúak kötött -ott a lejtő szélén, pengeélen táncolva, taszítottuk egymást egyre lejjebb, mert ez lesz annak a sorsa, akiket oda sodor a sorsa-. akkor még nem szippantott be az örvény. Amikor rám talált a szerelem, -amit egy életen át, tévesen eget-rengetőnek hittem-, jött a csalódás. Cipőmbe sóderbányai kavics került, ami csontig sértette a lábamat, bármerre jártam, emlékeztetett.
Pokol tüzében megperzselődve, érkeztem ki a labirintusból. Lámpással előttem felkent Isten szolgája mutatta a kivezető utat, a gyóntató papom, aki a lelkemet ismerte, erőt, hitet, és reményt adottr. „A lelked gyolcsfehér, lélekember vagy, a cselekedeted a környezet formálta, a lelkedet a Teremtő Istenedtől kaptad” -mondta el ezerszer. Amikor elhittem megváltozott minden, családjába vitt, ahol új élet várt rám, más minta, szokások és értékrendek. Letört szárnyaimra gyógyír került. Mindent kimondva, őszintén a múltammal befogadva, megkezdődött az új életem. Hittek bennem, tudták soha nem hazudok, szemtelen őszinteségemmel megszerettek. Tudták a legtöbb, mint adhatok törött szárnyakkal a hálaszeretet, ami ma már tudom mindent felülír, mert ebben nincsenek szerepek, nem kell álarcot hordani, egyenes beszéd van, nem sejtetünk, lebegtetünk, mindent kimondhatunk, megbeszélhetünk. Olyan életajándékot kaptam több, mint félévszázadon keresztül, amivel kevesen büszkélkedhetnek. Szabad maradhattam, tanulhattam egy életen át. Munkámnak gyümölcséből adhattam azoknak, akiknek nem termett, soha el nem kellett számolnom. Volt egy közös dobozunk. Mindketten beletettük, amit a közösbe szántunk, a többivel magunk rendelkeztünk.
Egy hét múlva lettünk volna 53 éves házasok, amikor a párom előre ment. Életében társamnak hívtam, eddig azt hittem -szintén tévesen- párja az lehet az embernek, akiket egymásnak teremtettek. Nem volt a képletünkben életeken átívelő családi, vagy csoportos karma. E-béli életünk feladata azonban a képletünkben tisztán látszik. Ő azért született, hogy szerelemmel szeressen, mert így tudott megmenteni a pokol tűzétől, én azért, hogy megismerjem, a „mi lett volna, ha…” helyett, amire képes az az ember, aki a lelkében él, cselekvéseit, szokásait, félelmeit elhagyva. Tanulva fejlődni egy életen át, eljutni oda, ahol az alázat legyőzi az egót. A harács ismeretlen lesz számára, mert adni tud. Nincs annál nagyobb öröm, mint gondoskodni másokról, adni, akkor is, ha kigúnyolnak, a hátunk mögött nevetség tárgyává válunk, mi tudjuk a gyengék játszanak cinkelt lapokkal, és ők is áldozatai a saját kibiceiknek. Győztes nem mindig az, aki pénzt besöpörve áll fel az asztaltól, hanem az, aki a sajátjátját megossza azokkal, akiknek nincs. Mert teremtő Istenünk így mérlegel. A jókat jutalmazza a rosszakat tanítja, mind addig, ameddig ők is jóvá nem válnak.
Megismertem a létező másik világot, elég volt a 3 perc, 17 mp. arra, hogy a hitem visszakapjam, megerősítsen abban, hogy semmi nem ellenem, hanem értem történik. Van még dolgom a világban, olyan hivatást kaptam, amiben szolgálhatok szívem utolsó dobbanásáig. Második lehetőséget tavaly kaptam meg tüdőembóliám túlélésével, -ma már tudom- azért, mert dolgom van még ebben a földi életemben. Elrendezni, megteremteni családom vagyonából -amit rám hagytak- a saját biztonságom mellett a legtisztességesebb kegyeletet megadva, porhüvelyük nyugalmát, megadva mindazt, amit megérdemelnek. Mert az ember lelkének mértéke ott mutatkozik meg, ahogyan az előre ment szeretteiről gondoskodik. Egy kabátot nem vettem még magamnak és nem is minden a helyére nem kerül. Végrendelem készen áll, mindenemet szeretteim biztonságára hagyok. Magamról úgy gondoskodok, hogy az utolsó légvételemig legyen mellettem valaki, aki fogja a kezem, mikor átad a hazavetés angyalának. Senki terhére nem leszek, költözésemmel új útra térek, ahol nem lesz szükségem szeretetmorzsákat szedegetni, hiszen magamnak sütöm a „kenyerem”, aminek nem csak a morzsája jut nekem. Lelkemben így él az önzetlen szeretet, amikor úgy tudunk adni, hogy nem várunk el érte semmit
Minden nap az imahídra lépve viszem magammal teremtett-, és kapott családomat, szeretteimet, kérve rájuk áldást, fentartható egészséget, építve föléjük szeretet-sátrat megbonthatatlan tetővel és biztos talajt a lábuk alá. Kérve számukra alázatot, cselekvő szeretetet egymás iránt, sok örömet, boldogságot, ott és azokkal, akikkel, ahol a lelkükben is otthonra lelnek, nem csak lakhatást biztosítanak számukra. Az én boldogságom az ő biztonságuk.
Akiket szeretünk, akár egyetemesen, vagy családban, soha ne halljuk meg a bántást, gúnyt, bármilyen érzékeny is a hallásunk, ne lássuk a megvetést, gúnyos mosolyát rajtuk, vagy utolsó odavett közömbös szavakra ne figyeljünk, mert segíteni csak úgy tudunk, ha ismerjük „a másiknak” lelkivilágát, és megértjük, miért tart még az útja kezdetén. Egészen „tegnapig” én sem voltam magamra büszke, mert bennem is megbocsátás akadozott, százegyedikre képtelen voltam megbocsátani annak, aki százszor visszaélt vele, a közönybe menekültem.
Hibáztam az egészséges lélek nem számokban gondolkodik, mindig tud bocsánatot kérni és megbocsátani, ez nem jelenti azt, hogy ott kell folytatni az életet, kapcsolatot, ahol a megbántás, vagy megalázás előtt voltunk, de a haragnak, gyűlöletnek soha nem szabad felülkerekedni a szereteten.