2023.02.24. 19:54, Lélek Sándorné Gizella - Ekpafat
"Amikor a lélek beérik", mondták a régi öregek szülővárosomban, akkor kezdődik a jövő születése. Milyen érdekes, több mint egy félévszádot leéltem jelenlegi városunkban, de itt soha nem hallottam ezt.
Minden születés hosszú vajúdással, kezdődik, fájdalommal, és elengedéssel végződik.
Elhagyjuk a szobát, ahol álmodtunk. álmodoztunk, tengerpartra homokvárat építettünk, reménykoszorúba kötöttünk naponta friss virágokat, sétáltunk a harmatos fűves kertben, jókat kacarászra, vagy sírtuk tele éjszaka a párnánkat. Édes otthonunknak neveztük, pedig csak lelkünk boldogsága lakott benne egy szalvétányi kis területen. Pátyolgattuk lelkünk virágának parányi magját, míg be nem érett. Innen léptünk az imahídra, ami az atyához vezetett minden reggel, megköszönni a tegnapot, áldást kérni a mára, segítséget a holnapra, az előttünk álló göröngyös útra.
Aztán jött egy szomorú, borongós reggel, az imahíd recsegett, ropogott, majd a mélybe hulltak a darabjai. De, aki hitét megtartja, szereti azt a teremtője, szárnyakat küld neki, mert tudja lelkitáplálék nélkül meghalna.
5 nap pihenőre készülök, kórházi ágyra kényszerülve, infúziós kúrára. Sajnos az elmúlt évben volt részem benne bőven. Istenem és a lélek akarata szerint, minden napnak üzenete lesz. Hozzá tartozik a készülődésemhez. Lehet leltárt készíteni, terveket szövögetnem, elgondolni százszor mit vigyek magammal, mit kell csinálnom máshogy, hogy jobb legyen. Minden új helyzet egy tétel a végső vizsgához.
Lassan elveszek a dobozok halmazában, a lakás úgy néz ki, mint egy hajóraktár. Még sem zavar, várakozással telve telnek a napjaim. Minden napra jut egy parányi örömszikra, ami valamiben, valahonnan fellobban. Ma rácsodálkoztam arra az alkotó kézre, amivel lehelet finom mozdulatokkal apró csíkokat festett az a hölgy, aki újjá varázsolta megkopott faragványokat a bútoron, Neki is a lelkéből születtek az ecsetvonások, milliméteres pontosságra méretezve, tévedhetetlenül csodát alkotva. Hálával és köszönöttel gondolok majd rá, amikor új otthonomban ránézek az oroszlánfejre, vagy a fiók fogóját körül ölelő indákra a szekrény gyönyörű alakfaragványainak megújulására.
Elmegyek, itt hagyom a várost, a házat a szomszédokat, barátokat, és a kórházat, ami évtizedekig a második otthonom volt. A betegágy mindkét oldaláról ismerem. Szolgáltak, ápoltak, harcoltak az életemért. Szolgáltam, ápoltam, harcoltam mások életéért. A mérleg mindkét serpenyőjében egyenlő súly jutott, így a nyelvek összeérnek. Szerencsés embernek mondhatom magam, nem csak orvos apósom csodálatos mintájából építhettem sátrat, merithettem végtelen szeretet a rám bízott betegeknek, az osztályvezető főorvosaim a legjobbak közül kerültek ki, akiktől tanulhattam. Csodálatos főnökeim-, nagyon jó EMBEREK voltak, így nagy betűvel. Istennek egyik legszebb ajándéka, hogy mostanában azon az osztályon gyógyulhattam, gyógyulhatok, aminek szellemisége visszaköszön oda, ahonnan elindultam, fityulás kisnővérként tanulhattam. Az osztályvezető főorvos úr, is arról az osztályról érkezett, földi angyalként szolgállva gyógyítja a betegeket
Így érett be a lelkem, nehéz vajúdást követően, fájva, átsírt éjszakákkal, megértve, megélve, mindazt, ami szükséges a jövő születéséhez.
Elengedve, ami menni akar, de nem elhagyva, mert mindent és mindenkit magammal viszek, emlékeimben megtartva, ami szívemnek kedves, akik lelkemben egykor otthonra találtak, azok velem maradnak mindörökre.