Az álmok nem hazudnak... leltár

Gyermekkorom óta az álmaim fonják a sorsfonalát. Szinte mindig, mindent megkapok, jót és rosszat egyaránt. Múltból, jelenből és jövőből… Ma -immár harmadik nap… átélem a tegnapot, mát és holnapot. Keménylecke, vagy pótvizsga ez nem tudom. Senki ne kívánja magának ezt a képességet. Ma reggelre is… lábamon érzem a a járólap hűvös fuvallatát, amit elsőáldozóként a templom hittanfolyósóján átéltem, első gyónásomra várva. De ugyan így az aszfalt hidegét, didergő szívemet, amikor magatehetetlenül ott hagytak, amikor elestem. Aztán a megszégyenülést az utca sarokhoz közeli fürdő előtt, hol szembesültem, mást átkarolva jött felém az, aki még hozzám tartozott. A hozzám nem méltó veszekedést, ribbiliót, amit okoztam, ahelyett, hogy ott tettem volna pontot mindörökre. A kavicsokat a cipőmben, a sóderbányából, ahonnan lelkem cserepeinek koccanását évtizedekig hallottam. Szégyellem magam a saját bosszúmért, amit egyszer elkövettem mindezekért,

Egy életen át elkísérnek ezek az életképek, visszatérő álmaimban ismétlődve. Poklok poklát megjárva megperzselődve.

De! Mindig is szeretett engem az Isten, lélekemberré formáltak a kemény évek. Gyóntatópapot küldött az Isten, aki leporolta az út porát, a pokol kormától megtisztított, és gyolcsfehérre mosta lelkemnek megsebzett szegletét.

Új élet, új szokások, értékrendek, mindezt megkaptam gyóntatóm  által. Egy életen át tanulhattam, olyan szolgálatot bíztak rám, amiben a tudás mellett felelősségre van szükség. A hívatásom lett az életem. Tettem mindezt úgy, hogy ismertem a szükséget szenvedők, a megtagadottak, megcsaltak, megalázottak életét.

Szabad voltam és maradhattam, életközösségben, házasságban anyagilag függetlenül. Soha el nem számoltattak, nem kérték számon mennyit teszek a közösbe, vagy mire költöm a nálam maradt pénzemet. Nem éltem vissza evvel az ajándékkal.

Valami még is hiányzott az életemből, amit most ismertem fel igazán, amikor már nem pótolható. Nem tudtam azt adni, amit megérdemelt volna a társam. Nem tudtam páromnak nevezni, sokszor elgondolkodom, amikor hallom mástól-, másoktól  „a párom”. Vajon ki milyen tartalommal tölti meg ezt a fogalmat.

Amikor Isten megteremt egy lelket, párt is ad mellé ezt értem, mert összefonja a lelküket, életeken átívelő családi karmában élik az életüket együtt vagy fizikailag külön, de lélekben mindenkor vegyütt.

De mit jelent mindez földi síkon? Úgy gondolom a legszentebb bizalmat-, a másikról való gondoskodást, olyan közösséget teremteni, amiben megszűnik az „én és enyém”, csak a „miénk” kap értelmet. Otthont, nem lakhatást, biztos tetőt biztosítani afele fölé, ha előre kell menni… ez otthon, ha mindez hiányzik, az csak lakhatás egy bizonytalan jövőre nézve....

Én megkaptam a biztos holnapot, a jövőt.. most értettem meg, engem miért nevezett és tartott párjának  a társam.

Édes Istenem nem, csak rólam gondoskodott, hogy semmibe ne szenvedjek hiányt, ha ő már nem vigyázhat rám, akkor építhessek új otthont magamnak, fejem fölé megbonthatatlan tetővel, lábam alá biztos talajjal. Rám bízta mire-, kire költöm nem csak a saját munkája,  élete-, de a szülei  által is megteremett javakat. Megadta azt a lehetőséget, hogy azoknak nyújthassak majd biztonságot belőle, akik számomra fontosak, bizonyítva, hogy valóban létezik mindent feláldozó önzetlen szeretet, megélhessem én is. Köszönöm, és megköszönöm mindezt a jóságot, őszinte szerelmet, szeretetet, örök dicséretett, amivel életében úgy halmozott el, hogy nem várt érte semmit. 

Igyekszem beosztani úgy ezt az örökséget, hogy most én gondoskodok a létező másik világba költözött szeretteimről, családjaimról,  -nem itthon elmormolt imával, hanem évtizedekig biztosítva porhüvelyük, poraiknak végső nyugalmát, temetőkben egy sirkő alatt, vagy a templom szentélye alatti altemplom urnatermében, ahol felettük minden nap misét tartanak.

A rám hagyott értékekkel nem kufárkodok, nem viszem az ócskapiacra, és nem adom kupecoknak, amiért megdolgoztak, elajándékozom egy részét azoknak, akik megérdemlik. Eddig az örökségemből egy harisnyát nem vettem magamnak, és ettől boldog a szívem, érzem jól magam, csak arra költöttem, ami a lelkemnek kedves. Ezután is így teszek szeretteim biztonsága után következhetek csak én...

Leltáramban első helyen a megtartott szavamat, ígéretem tartom, Legszebb fiókban 7 lakattal őrzött diszkrécióm, és az passzus, amire a lelkiismeretem gyöngybetűkkel azt írta le, sorolta fel: 1. „Ha kenyeret nem tudsz adni, soha el ne vedd el a másét!” 2. „mindig örülj mások örömének, boldogságának, mert Isten mindenkinek azt adja, amit megérdemel.” 3. „Örömmel ülj ahhoz az asztalhoz, ahol a szeretet neked is megterített, de állj fel onnan, ahol ezt a helyet másnak szánják..” 4. „Soha ne tagadd meg a múltadat, családodat, légy őszinte, ne hazudj azért, hogy mások jobbnak-, vagy szebbnek lássák a jelenedet” 5. „Ha így éled az életed, lelkedben béke lesz, nem ismered a gyűlöletet, bosszút, mert az hozzád méltatlan lenne.”  6. „Ne feledd, a lelkedben te az  vagy voltál és leszel, akinek Isten megteremtett, aki soha nem változik. A körülmények azonban formálhatnak, de mindig van remény és esély, hogy ne másokért, hanem magadért változz szellemedben, élj Istennek tetszőn, akkor a végső vizsgára  felkészülten érkezel.”

A ma leltárt itt felfüggesztve… majd folytatom...