-Gyermekkori emlékképek

A város fölé érkező pirkadó hajnal arany köntösbe bújt az ébredő nappal, a szőke Tisza partján felsírt egy kislány. A folyó víztükrében fésülködő felhő bekukkantott az ablakon, köszönteni a gyermeket. Az egykori kislány megöregedett. Ma is azt vallja, nem a születéskor, a fogantatás pillanatában dől el minden ember sorsa. Az a pillanat reája örök bélyeget nyomott. Nem a homlokára, vagy a kezére üttetett, kitörölhetetlenül a lelkébe-, s az anyakönyvbe vésték. Bűnös szülők gyermekeként látta meg a felkelő napot, azon a nyári hajnalon. Az angyalok kórusa néma maradt, könnyeiket hullatták, siratták a burzsuj gyermeket. Szüleinek minden bűne egy belvárosi hentes üzlet, a ház, amiben laktak, és egy oldalkocsis motorkerékpár volt. Az államosítás után a folyosó A lélek húrja 58 végében lévő pár négyzetméteres mosókonyhába vihették haza az újszülöttet. Házukat, bútoraikat mások bitorolták Az édesapa évekig nem kapott munkát, — a munkásosztály ellenségének—, az államosított „kapitalistának” nem járt. Alkalmi munkából tartotta el a családját. Műkövesnél-, és kőművesnél volt segédmunkás. Hajtott lovas kocsit, fát rakott, szenet hordott és vagont pakolt. Kihasználták reménytelen helyzetüket, szegénységünket, az apát többször megkeresték a hatalom emberei, és egy „kis szívességért” jobb életet-, gyerekeinek szép jövőt ígértek. Barátairól, ismerőseiről értesüléseket, „hangulatjelentést” kértek volna cserébe. Nem vállalta. Tiszta kézzel, becsülettel, egyenes gerinccel alkalmatlan az ember, effélékre. A visszautasítást nem vették jó néven, hamarosan őt figyelték meg! A megbízhatatlant, az osztályidegent, az ellenséget. Évekkel később, rájuk mosolygott a szerencse. Egy tsz-ben végre munkához jutott. Isten ajándékának vélte. Üldözött szerzetessel, volt katonatiszttel, hármasban alkottak egy brigádot. Nagy egyetértésben teltek a napok, hízott a jég, kenyeret adott. Valahányszor egyiküknek fogyott az ereje, segített a másik kettő, hogy meglegyen a munkaegység. Naponta kérték a Teremtőt, hizlalja a jeget, amíg csak egyetlen szál nád van a tavon. Téli zimankóban a munka mezején kötött barátságuk egy életen át tartott. Együtt gondozták a nemzeti értékeket. A történelem igazságmagjait elvetették, hogy gyümölcsét az utódok leszüretelhessék. Az emlékek vetítőjének első kockáján drótkerítés látható sok csigával, és óriás udvarral. Álmában sokszor hallja a villamos álmos csilingelését, bőrén érzi a hajnali hideg fuvallatát, a gyári bölcsőde többi részletei elmosódtak. Az édesanya kereskedelmi érettségivel, segédmunkát végzett. A következő életkép kristálytisztán ragyog emlékezetének tükrében. Alföldi mezőváros rövid kis utcájában, mázas tetős, frissen meszelt fehér házikó tündököl a napfényben. Két kicsi ablakszemeivel kíváncsian tekinget a keskeny utcára. A ház lábazatára szürke csizmát festettek, amivel pár centire, a szűk járdára büszkén lépett. Robusztus tölgyfa kapu, fekete szurokkal mázolva őrizte a házbelsőt. Vitézek utcájának nevezték a helybéliek. Anyai nagyapa háza abban különbözött a többitől, hogy a bejárata fölött cégtábla hirdette, itt lakik a szerszámkészítő kovács- és reszelővágó mester, Vitéz M. János. A takaros kis ház álompalotává nőtte ki magát a gyermek emlékezetében. Szünidők során örök karácsonyt varázsolt nagyapó, csillagszóró délutánokon. Keskeny, hosszú műhelyében, szalvétányi ablak előtt, bőrkötényében ülve, a beszűrődő Nap aranysugár fényénél vágta saját készítésű reszelőit, a sötétszürke csillogó acélforgács szőnyegen elterülő üllőn. Műhelye végében ívelt lábú parányi asztalkán, kecses üvegvázában, kis nemzeti színű zászló köszöntötte az érkezőt. A mester messze földön híres volt a munkájáról. Készen vásárolt ráspolyokkal nem lehetett sokáig dolgozni, élük hamar megkopott. Munkája elfogyhatatlan volt, felváltva tevékenykedett a kovácsműhely, és a vágó között. A gyermek követte őt, bárhol is időzött. Rácsodálkozott a különböző nagyságú fogas kerekeket átölelő széles bőrszíj körtáncára, a bőrből készült fújtatóra, és a vörösen izzó acél hajlékonyságára. Örömmel múlatta az időt tatájával, a műhelyben képes újságokat nézegetve. Olvasni nem tudott, de kérdezni igen. Cserfes gyerekként minden érdekelte. Hiába kutat az emlékeiben, ma sem talál benne válasz nélkül hagyott kérdéseket. Izgatottan várta a nap fénypontját. A pillanatot, amikor öregapja munkáját elvégezve, bőrkötényét a fogasra akasztja. Újságpapírt sodort, az acél szőnyeget megkaparta, s kis dobozba töltötte a forgácsot. Néhány lépésnyire az üllőtől a sarokban meggyújtották a fáklyát. A dobozból kipöckölt acélreszelék csillagszóróként szórta megannyi sugarát, ünnepi fénybe öltöztetve az asztalkát, rajta a kicsi zászlót. A nagyapa sváb származású volt. Az I. világháborút telefonistaként, a tűzvonalban harcolta végig. Súlyos sérüléseiből felépülve, többször önként tért vissza a csatatérre. Hazaszeretetét, bátorságát, vitéz kitüntetéssel értékelte a kormányzó 1922-ben… Nevét egy rendelet értelmében magyarosították. Büszke volt hazájára, népére és vitézségére! Négy gyermekkel áldotta meg a Teremtő. Lányaikat társalgási szinten megtanították németül, de otthon kizárólag magyarul beszéltek. Álmaiban talán sétálhatott a Fekete-erdőben, ősei nyelvén szólva, erről soha nem beszélt. Esténként fehér lepedőre vetített magyar népmeséket olvasott az unokáinak. A kislány, a haza földjének illatával, édesapjával sétálva ismerkedett meg. Az apa elmondta gyermekének, áldott földünk azért oly zsíros, és bőtermő, mert őseink vérével van megöntözve. Sétájuk során azt is megmutatta, hogyan ringatja Földanya bölcsőjében az aranyló búzamezőt. Hallgatták a vérvörös ruhácskában öltözött pipacsok kórusát, akik arról énekeltek: soha ne feledjük a múltunkat, mert ki a múltját feledi, a jövőt nem illeti. No, meg aztán, járt itt török és tatár, de mi itthon vagyunk, ez a hazánk! Álmában sokszor látja ma is édesapja csillogó kék szemét, hallja halk szavát, ahogyan az örök igazságra megtanította: — Alázattal meghajol a teli kalász, csak az üres ágaskodik értéktelenül felfelé törve. A hajlott kalászban megduzzadt búzaszemen együtt fedezték fel a Krisztus fejet. Nemzeti imánkat akkor megtanulta, amikor még nem volt minden betű tisztán formálva az ajkán. A Himnuszt, asztalt körbe állva énekelte a család ünnepnapokon. Oly természetes volt ez számukra, mint a mindennapi asztali áldás. Hiába kérdezte olyankor a felnőtteket, miért sírnak, ha énekelnek? A válasz elmaradt, megsimogatták szőke copfos fejét, miközben a könnyeiket nyelték. Lengyel nagyanyjától halott, először Kodályról. A nagymama gyönyörű hangján sok népdalt énekelt az unokáinak. A hagyományok őrzőjeként tisztelték, ismerték. Elképesztően sok mesét tudott. Játszva tanított, olyan ajándékot adott, mi kevés gyermeknek jutott akkoriban. Láttak, halottat háznál ravatalozni, hallották a sirató asszonyok kántálását, búcsúkon, körmenetekben vettek részt. Múzeumba hamarabb eljutottak, mint a bábszínházba. A nagyanyó, halála előtt érgörcsöt kapott, félig eszméletlen állapotában idegen nyelven imádkozott. Ekkor tudatosult a gyerekben, más az anyanyelve. Honnan is tudta volna, hiszen a mellkasában magyar szív dobogott. A gyermek a kapott örökség magjaiból erős gyökeret eresztett, olyan fa fejlődött a gyökér fölött, ami minden viharnak ellenállt, és hitvallássá terebélyesedett.

Lehet a vére kevert annak, aki szívében, lelkében magyar! Mária országában, a Szent Korona védelmében vállalja a sorsát. Élete fája legyen dúsan termő, vagy szaggassa, tépje vihar, koronáját, gyökerét megtartja, hazáját, népét, soha el nem hagyja, meg nem tagadja! Ha majd eljön az óra, lelkét az Úr elé viszi, hogy tettét megítélje, testét a Szent Haza földjének visszaadja!