1. fejezet

VÁGY UTCA

1997-t mutatott a naptár, amikor ez az iromány megszületett. Mindenekelőtt leszögezem szereplői fiktívek, ámbár akár valósak is lehetnének, hiszen minden adott volt hozzá abban az időben. Amennyiben valaki még így is magára ismer csak és kizárólag a véletlen műve lehet.

Vágy utca

A kisváros sokadik kerületében található egy kör alakú utca, melynek közepén, kör alakú tóban, békaszerenádban gyönyörködnek a félkör alakban épített házak ablakaiban könyökölve. A tóhoz járnak a környék gyerekei pecázni, mert állítólag él benne egy aranyhal. Azt tartják róla, hogy aki azt kifogja nagy ember lesz belőle. Miniszter vagy sztár manöken ki tudja. Partját körbe üli a gyereksereg naponta várva a nagy szerencsét. A kör alakú utcában, félkörből  lett sorház. Érdekes emberek lakják, van közöttük, postás, portás, tanár és orvos, jogász és masszőr, nyugdíjas és rokkant, no meg itt lakik az egykori vérbíró unokája, és az öreg forradalmár. Nem soroltam fel mindenkit, úgyis megismerjük őket, szépen sorban sorsukkal, örömükkel, bánatukkal egyaránt.  A lakások zsebkendőnyi garzontól, a kettő plusz kettesig terjednek. Hungarocellben csomagolt a ház egyik fele panelprogram keretében, a másik fele omladozik, így az utcaképe is kettéválasztódik. Laknak itt, boldogok és boldogtalanok, szegények és magukat gazdagnak tartók, mert ugye tudjuk a valódi gazdagok legalább jó hírű lakó parkban, ha nem a luxus negyedben élik a mindennapjaikat. Valamikor orosz katonatemető volt a Vágy utca helyén, ezért a környékben szellemvárosnak nevezték, amit állítólag szellemjárások is bizonyítanak. A temető felszámolása után takarékossági szempontokat vettek figyelembe, mert nem kellett a területért kárpótlást fizetni senkinek.
 Nagy itt a sürgésforgás, néha mentő és rendőrautó szirénája hasítja ketté az utca csendjét, főleg amikor Borvirág Gabi félholtra veri éppen soros élettársát, vagy hazaszökik futtatóitól a züllött Lidi. A szépszámú kigyúrt alakokat, akik a szökött zsákmányért futnak, csak a rendőrautó sziréna hangja riasztja el. Szegény lány beteg, sokat köhög, láncdohányos, de az alkohol sem kímélte máját, és agyát, ez bizony meg is látszik rajta. Hosszú ideig az időjárás viszontagságainak kitéve, rótta az útszéleket, integet az autósoknak felkínálva báját.

A harmadikról minden reggel harangszóra, elindul két öreg kézen fogva. Döme a kocsmába, Rozika a templomba. Ilyenkor még szent a béke. Estére már csak akkor van egyetértés közöttük, mikor feljelentő leveleket fogalmaznak. Megszokták ezt több évtizedes együttélésük örömére, ezért aztán a világért sem hagynának fel vele.

A földszinti lakások alatt garázsok vannak. Van itt Trabant és Volvo egyaránt, tarka világ ez kérem szépen.
 A legfontosabbat még nem említettem. A becsomagolt részben laknak, akik átmenetileg belvárosi reprezentatív lakásukat hagyták el felújítások idejére. A lerobbant szektorban úgy szólván őslakók tanyáznak. Az a hír járja erre felé, hamarosan felújítják azt is, csak megvárják, míg a régi orosz laktanyát lakhatóvá varázsolják.

Néhányan a kósza hír hatására már dobozolnak, mert ugye kinek nem jönne jól az olcsóbb lakbér ilyen nehéz időkben. Sok itt a tartozás, kicsit még halmozni hagyják, aztán már megy minden a terv szerint, nem lesz majd ellenállás, költöznek szépen tovább. Hogy kerülök én ebbe a képbe, azt is meg, súgom, hogy ne maradjon titok. Barátnőmnek valaha tettem könnyelmű ígéretet, ha majd a nyugdíja mellett munkát vállal, segítségére leszek. Most jött el ennek az ideje, hogy teljesítsem az ígéretem.  A minap kifizetetlen csekkje arra késztette, hogy elvállalja a ház képviseletét, így én is osztok, szorzok vele, no meg ismerkedem a sorsokkal, és hozom majd az életképeket.

 A novemberi hajnal jégvirágcsokrot lehelt az ablakokra a tavat jéghártyával vonta be.

Ezen a reggelen ponyvás kocsi érkezett a megroggyant lépcsőházhoz, a vezetőfülkéjében ásítozó ember várakozott. Nem sokkal később jól öltözött hivatalnokok két rakodóval jelentek meg a feljárónál, hozzájuk csatlakozott még két rendőr, a team együtt trappolt fel a kopott lépcsőn. Amint a teherautó vezetője a ponyvákat felemelte kivillant az üres plató.

Félóra telhetett el, a nyitott ablakon keresztül megkezdték a kilakoltatást. Kisebb bútordarabokat, zsákokat, edényeket, dobáltak le, nőtt a kupac. Egyre többen jelentek meg a zajra. Volt, aki csípős megjegyzést tett a kilakoltatottra, de olyan is akadt, aki azokat szidta, akik, ebbe a helyzetbe sodorták a családot. A kiürítendő lakást, ketten lakták. Egy negyven körüli férfi iskolás fiával. Csendes embereknek ismerték őket, mindenkit udvariasan köszöntöttek, de senkivel nem voltak beszédes viszonyban. Ez lehetett az oka, hogy senki nem sejthette mekkora baj van körülöttük. A hivatalnok elszólásából arra következtettek, hogy villanyt és gázt régen kikapcsolták, csak a központi fűtés nyújtott meleg hajlékot a lakóknak. A műveletnél egyikük sem volt otthon. Amikor az kisfiú tankönyvei repültek az ablakon, egy idősebb hölgy kifakadt és követelte, azonnal fejezzék be embertelen tevékenységüket. Kérte, adják oda neki a gyerek a tankönyveit, amire szüksége van a semmiről nem tehető gyereknek. Az egyik rendőr megsajnálta, s egy kupacba szedte a maradékot majd átadta a könyveket, alá kellett írni egy nyilatkozatot, amivel a hölgy igazolta, átvette megőrzésre. Érdekes világban élünk, a kidobott tárgyakat senki nem vette leltárba, csak a tankönyveket. Az asszony aláírta az elébe tolt papírt, könnyekkel szemében elindult lefelé a lépcsőn. Alig egy óra múlva lakásán, három szomszédasszonnyal tanácskoztak. Nagy elhatározás született. Amennyiben nincs hova mennie a két embernek, a gyereket ideiglenesen, elvállalják. Megfér bármelyiküknél pár hétig, jut neki egy tányér étel, és vetett ágy.

Délre üres lett a lakás. A férfi három óra körül megállt a lepecsételt ajtónál. Nem értette mi történt. A szomszédja az öregasszonyhoz irányította, elmondta a gyerek könyveit is ott találja. Leballagott, lehajtott fejjel kopogott az ajtón. Nem csengetett, talán reflexszerűen cselekedett, amióta nem volt áram a lakásban, maguk is így jelezték jöttüket. Kapott egy tál meleg ételt, majd megtörten mesélni kezdett. A felesége pár éve elhagyta, nagy adósságot hagyott maga után, nem tudott törleszteni, minimálbéréből a rezsit sem tudta fizetni, az adóssága nőtt, jöttek a felszólító levelek, az utóbbi időben felbontatlanul dobta ki a szemétbe, így történhetett meg, hogy értesült a kilakoltatásukról.

Nincs hova menniük, rokonok az ország másik végében élnek, nem tudja mi lesz velük. Ha nem lesz honnan munkába járni, munkája sem lesz, az utca marad számukra.

Az asszonyt zavarta a férfi felelőtlensége a kialakult helyzetükért, a felbontatlan levelekért, de nem szólt semmit. Ebben a helyzetben nem tanács osztogatására, hanem segítségre van szükségük.

Felajánlotta, a fiút hárman felváltva ellátják, amíg nem találnak elfogadható albérletet, számára kitakarítják az egyik kamrát, ami valamikor kerékpártároló volt, megkapja a virágos garázsbolt kulcsát, ott vizesblokk is van, dolgát végezni bejárhat, nem kell messzire menni. Fürödni, borotválkozni beengedik hozzájuk, a ruháját kimossák, kivasalják.

Nem sokára a gyerek is megérkezett, levetette széllelbélelt felöltőjét, jóízűen elfogyasztotta az elébe tett ebédet, nem értette mi történik körülötte. A férfi sokáig beszélgetett gyermekével, majd elköszönt. A fiú kipakolta könyveit, hozzáfogott az olvasáshoz, szemébe végtelen szomorúság költözött, megértette véget értek számára a tarka-szárnyú pillangókat kergető gyermekálmok.

Az asszonyok levonultak az alagsorban, tiszta szőnyeget terítettek a betonra, hófehér függönyt akasztottak a kicsi ablakra, a férfiak egy kanapét szorítottak a sarokba, elébe kicsi asztalkát és egy széket helyeztek. Mire a férfi visszatért, elfoglalhatta pár négyzetméteres menedékét. Két kezébe temette arcát, megbicsaklott sorsa, elsatnyult lelke könnyeket csalt szemébe.

****

Ezen az estén a gyerek egyedül aludt el ismeretlen helyen, tiszta ágyban, jóllakottan, az apa átmeneti szállásán lent az alagsorban. Valószínű, mindketten egy olyan otthonról álmodtak, ahol együtt vannak újra, meleg van, villannyal világítanak, terített asztalnál ülnek egy boldogabb világban.                                    

A Vágy utcában búcsúvacsora készült, sütött, főzött a három család. Tarisznyát varrtak a fiúnak, és az édesapjának, bele pogácsát sütöttek, nem hamuba sültet, hanem töpörtyűset.
Eltelt három hónap, új fejezet kezdődött a kilakoltak életében. A városmelletti településen kaptak elfogadható áron albérletet. A fiú onnan járt iskolába. Jó időben biciklivel, rossz időben gyalog, csak télen váltottak bérletet. Így teltek az évek. Amikor az általános iskolát befejezte, azonnal jelentkezett a MELÓ-DIÁK-nál. Újságot hordott, bevásárolt, lépcsőházat takarított. Egyre többet dolgozott, mert szükség volt minden fillérre. Saját magát gyerekként látta el. Vasárnaponként szívesen látott vendégként, ebédmeghívása volt a Vágy utcába.
Egyik vasárnap elmesélte, édesapja eljár a szomszéddal a közeli kocsmába, ahol nyerő automatán játszanak, inni most sem iszik, de a fizetését napokon belül eljátssza, már csak az ő pénzéből élnek. Szeretne eljönni otthonról, de nincs hova, mert bármennyit dolgozik, minden pénzét elveszi az édesapja. A három jótevő egyike felajánlotta, jelképes összegért kiadja neki a kisszobát. Mostanában sokat betegeskedik, neki is jó, ha lesz valaki a lakásban, szükség esetén hoz egy kiló kenyeret a boltból. Így is történt. Éldegéltek szépen, csendben, békességben ketten, mint egy család. Néha megjelent az apa, ilyenkor pénzt kért a fiától, a fiú adott neki, ha volt miből. Aztán megjelent az asszony lánya, aki rokkantnyugdíjas volt és rengeteg tartozást halmozott fel, őt is a kilakoltatás veszélyeztette. Úgy tudta elkerülni azt a borzalmat, hogy a főbérletét elcserélte, nyugdíjasházi lakásra, a cserepartner kifizette a tartozást. Volt ennek az asszonynak egy fia, akit nem vihetett magával, így a nagymamához költözött. Kellett a kisszoba az unokának, a befogadottnak menni kellett, nagyon sajnálták, de a kicsi lakásban nem volt több hely. Az unoka költözött a kisszobába.
A beteg asszony sokat gondolt a szorgalmas, fiatal, segítőkész albérlőjére, akire bármikor számíthatott. Régen nem halott a fiúról, aki nagyon nehéz szívvel ment el, mert Vágy utcába talált magának családot, barátokat, és innen is menni kellett neki újra.
Nagyon gyorsan felnőtté vált, soha nem kellett költeni, munkába mindig pontosan érkezett. Egyszerű és becsületes ember lett belőle. Egy lakótelepen talált albérletet. A főbérlő fiatal elvált asszony volt, aki gyönyörű kislányával élt együtt. Tetszett neki a szorgalmas fiú, látta megbízhatóságát, a kislány is megszerette az idegent. Egyre több időt töltöttek együtt, aztán szerelem lett az egymásrautaltságból. Nem is oly régen ellátogatottak a Vágy utcába, hárman jöttek, esküvői meghívót hoztak, sietniük kell, mert köröz a gólya felettük. Hamarosan megérkezik a pocaklakó, nemsokára költözik a család egy nagyobb lakásba, a Rév utcába.

***

*

Vége az 1. résznek Reggel óta nagy a készülődés a Rév utcában. Apró legényke ismerkedik az egyensúlyozás művészetével, de még sokszor popsira esik. A kandalló kellemes melegénél üldögél a nagyapó, nézi unokáját, amint a kicsi emberke járni tanul. Nagymesternek nevezte el őt, az ősz szakállú apóka, hogy miért azt hiszem, kitaláljátok. Történt ugyanis, hogy ez a kis legényke lett a tanítója az öregnek.

Amikor megszületett a nagyapa első találkozásukkor igencsak toporgott, nem sokáig gyönyörködött unokájában, mert várta a cimbora a kocsmában, így is későn érkezett.  Meglátta a barátját kedvenc gépénél, nagyon dühös lett. Nem szerette, ha más kísérti a szerencsét a gépnél. Nem kellett sokáig zsörtölődnie, mert hamar elfogyott a barát pénze, ezután ő következhetett. Mikor már neki sem, maradt egy fillérje sem a zsebében, elindultak hazafelé, abban a reményben, hogy holnap ismét megpróbálják…

Ezen az estén váratlan látogatója érkezett, a Lelkiismeret. Nem voltak nagy barátok, ezért az öröm is elmaradt. Mindig félt a találkozástól. Nem tehetett mást, a feltett kérdésekre válaszolni kellett. Ültek ott csendben, majd a Lelkiismeret megkérdezte, milyen az unokád? Hát…,   hümmögött, de válaszolt, olyan kicsike.

Minden gyerek kicsike, de milyen a szeme, kire hasonlít? Most szégyellte el először magát, mert meg sem nézte, annyira sietett a kocsmába. Aztán mit vittél a menyednek?

Ugyan mit vitt volna, volt egy ezrese, abból játszani sem lehet sokáig, nem hogy még ajándékot venni. Ekkor hallotta a Lelkiismeret gúnyos kacagását, meg sem érdemled, hogy az a kis emberke egyszer nagyapának szólítson, vagy a menyed egy tányér ételt tegyen eléd, ha beteg leszel. No, ez hatott, mert az utóbbi időben reggel sokszor arra ébredt, hogy szakadt a víz róla, és nehezen kapott levegőt. Most először elgondolkodott, az is lehet, hogy máris beteg. Megijedt, tényleg mi lesz vele? Annyira elszigetelte magát a fiától, most is másodszori felszólításra ment be a klinikára megnézni az unokáját. A fia sokszor hívta vasárnap ebédre, de minek ment volna, ha elmegy vinni, kell a kislánynak csokoládét, és azt drágának találta. Spórolt nagyon, hogy játszani tudjon, bízott a szerencséjében, hogy egyszer majd sokat nyer. Az éjszaka sem hozott álmot a szemére, a Lelkiismeret éjszakára is vendége maradt. Feltett még egy kérdést, mi lenne, ha lerombolnád a múltat és építenél egy szebb jövőt. A Te idődben már gyorsan fogynak a napok, ha most nem kapaszkodsz meg, később nem marad miben.
Ezek az utolsó szavak ismétlődtek, zakatoltak a fülébe, amikor egy csodálatos zöld rétre érkezett, álommanók kergetőztek a virágok között. Közöttük egy apró kis emberke, szőke fürtökkel, csillogó kékszemével nézte a manók fogócskáját. A kisfiú pont olyan volt, mint a fia pici korában. Egyszer csak azt vette észre, hogy a kisgyerek kitárt karokkal futott felé, amikor odaért átölelte a térdét, és azt mondta, nagyapa, Te olyan jó vagy, szeretlek!
Ekkor könnypatak indult el, fáradt arcán, a barázdákban végig folyt ősz szakállára. Letérdelt a gyerek elé, átölelte, és azt mondta, én is szeretlek. Reggel az öreg vekker ébresztette, amint a tükörbe nézett, csodálkozott, mintha megfiatalodott volna, ezen a reggelen nem is köhögött, nehéz légzése is elmaradt. Egyre csak az éjszakai álom járt az eszében. Lepörgött előtte az elmúlt tízen négy év. Az este, amikor a felesége bejelentette, hogy elköltözik, és elviszi a kisebb gyereket, a nagyobbat ott hagyja, így nem kell senkinek gyerektartást fizetni. Ez akkoriban történt, amikor megtudta a feleségének feltehetően, kapcsolata van. Néha már átjárt a belvárosi játékterembe egy kollégájával, de még nem töltött ott sok időt. A pénzes boríték ugyan apadt, mert fizetéskor az adósságot ki kellett fizetni.

Nem rendeztek jelenetet. Elváltak. A lejtő egyre csúszósabb lett, már nem volt megállás. Az asszony is kéregetett pénzt a rokonoktól, az adósságot ráhagyta. Nőttek a felhők a fejük fölött, aztán jött a kilakoltatás vihara. Végig pergett az életfilm előtte, egészen az unoka születéséig. Belehasított a szívébe a fájdalom, amikor a felelőtlenségét felismerte. Nagy elhatározásra jutott, megváltozik. Hol kezdi el, még nem tudta, de a reggeli cigaretta elmaradt. Szomjas volt, feltett egy fazekat, teát főzött, és szőni kezdte a jövő terveit. Nem megy le délután a kocsmába, helyette bemegy a klinikára, megnézi az unokáját. Egész nap a babára gondolt. Kollégáinak mesélt a csecsemőről. Az álombeli kékszemekről. A munkaidő végén, rendbe hozta magát és elindult a klinika felé. Amikor meglátta a csillogó kék szemeket, megcsípte a karját, az álombéli kékszemek néztek rá, és egy apró kéz nyúlt felé. Csak állt, a könnypatak éppen azokon a barázdákon futott végig a szakállára, mint az éjszaka. Nézte a csöppséget, szerette volna kézbe venni, megölelni. Szükségét érezte, hogy kimondja, szeretlek.

Aztán hallotta saját hangját, amint kimondja „szeretlek”.

Látta a menye megdöbbent arcát, és mosolyát, hallotta, válaszát: biztosan ő is szeretni fog, ha sokat lát majd téged. Tehát mehet, várják akkor is, ha nem érdemli meg. Milyen jók hozzá, majd megmutatja, hogy méltó lesz a megelőlegezett bizalomra.
A fia is ott érte az apát, meg is lepődött, hiszen tegnap olyan sietős volt az útja. Arra, pedig egyáltalán nem számított, hogy ma itt találja. Együtt jöttek el a klinikáról, útközben az apa elmesélte találkozását a Lelkiismerettel, elmondta a tervét, hogy megváltozik, büszkén újságolta ma még nem gyújtott rá, egy kisgyerekhez csak nem jöhet bagószagúan. Mikor kimondta maga is meglepődött, nem emlékezett erre a gondolatra, talán a Lelkiismeret súgott, elmosolyogta magát. Apa gyere fel, van egy kis töltött káposztám, megesszük, mondta a fiú. A kislánynak megfőzték a kedvencét, a tejberizst, megszórták csoki darával. Ellátták, majd lefektették. Az öreg leült a kiságy mellé és mesélni kezdett, amikor szemecskéje becsukódott felállt, és kiment a konyhába, ahol a fia mosogatta az edényeket. Még sokáig beszélgettek. Ott maradt éjszakára, reggel onnan ment dolgozni. Egy hét múlva együtt vásároltak a piacon, a kocsmába nem ment többé, álmában néha kattogtatta a játékgépet az utolsó fillérig. Aztán az álmok is elmaradtak. Kis unokája szőke fürtjei göndörödtek, egyre jobban hasonlított az álommanók közötti kisgyerekre, aki kitárt karral futott feléje. Teltek a hónapok. Sok időt töltött a gyerekekkel. Új barátra lelt, már szívesen látja vendégül, ha megérkezik a Lelkiismeret.
Beköltözött ő is a Rév utcába, egy kis garzont vett magának, a részlet kifizetése után marad pénze a gyerekeknek csokoládéra is. A Nagymester megtanította a nagypapát emberként élni, büszke is az öreg, a fiatal mesterére. A Rév utcába új szomszéd költözött, most ismerkednek vele, úgy hívják, hogy Boldogság.