Jó időben, jó helyen...2022.12.19. 21:21, Lélek Sándorné Gizella - Ekpafat
Jó időben, jó helyen...
2011.09.29. 21:22, Ekpafat
*Antológia -Irodalom: próza -*
Az asszony kilépett szalvétányi garzonjának erkélyére. Nagyot szippantott a körülötte elterülő őspark friss levegőjéből. Az öreg tölgyfák lomb koronáján incselkedve játszadoztak a napsugárgyerekek. Végtelen könnyedség töltötte el a szívét. Megtette…
Pedig, mennyire félt a változástól. Hozzászokott a kényelmes, tágas szobákhoz, a dupla nagy ajtókhoz, a magas plafonhoz, és az óriási majolika cserépkályha simogató melegéhez. Nem is oly régen el sem tudta képzelni, hogy egy szobányi területen rendezkedjen be.
Először a gyerekeik hagyták el a kényelmes polgári lakást, nem sokkal később a férje tért vissza teremtőjéhez. Hirtelen üres lett körülötte minden, nem találta a helyét. Hiába hívták a gyerekei a világ másik végébe, hallani sem akart szeretett hazájának elhagyásáról, pedig jól beszélt angolul. Egy lánya itt él az országban, több száz kilométerre a várostól. Munkája, családja őt is messze sodorta. Így van ez egy olyan országban, ahol kiürülnek a lehetőségek, könnyen széthullik a család. A lánya nehéz helyzetbe került, felszámolták a kistelepülés iskoláját, ahol a férjével tanítottak. Azonnal elkezdett töprengeni, hogyan tudna segíthetne, hogy ki tudják fizetni a felvett hitelüket. Megtakarított pénze nem volt, felélte a lakás, rezsi formájában. Nem szeretett volna úgy járni, mint a szomszédja, a szintén özvegy Tórétiné, aki ingatlan spekulánsnak adta a lakását jelzálogos, életjáradékra. A gyerekei kamatostól vásárolhatják majd vissza, ha meg akarják tartani a belvárosi örökségüket, amennyiben lesz rá lehetőségük. Nem sokat teketóriázott az eladás mellett döntött. Ily módon lett egy kis garzonja, a lánya törlesztését is letudta, és a temetésére is maradt pénz. Ennyire futotta egy élet munkájából...
A férje talán még ma is élne, ha nem kellett volna mellékállást vállalnia, hajnalig görnyedni a rajzasztalnál. De kellett, pedig igazán nem éltek nagy lábon, a gyerekek taníttatása, a megélhetés, és lakás fenntartása megkívánta a pluszmunka gyümölcsét. Agyvérzés kerülgeti, amikor a rádióban meghallja a reklámot, milyen jól jár, aki életjáradékos szerződést köt az ingatlanára. Vajon milyen jól járhat az a szülő, aki nem tud gyermekére hagyni semmit? Látszatja, sem marad az életének, a munkájának.
Abban a házban ahol lakott, már négy ilyen szerződést kötöttek. A lakásban élő idős tulajdonosok nem tudták fizetni a közös költséget és az egyre emelkedő rezsit.
Megtehették volna ők is, hogy eladják és kisebbet vesznek, a maradékot gyermekeik között szétosztják, de nem ezt az utat választották. A kényelmükért gyermekeik jövőjét adták el. No, de ez nem az ő dolga, -dorgálta sokszor magát...
Nézi a parkot, a tarka levélszőnyeget, a frissen mázolt padokat. Ahogyan szeme átfogja a terepet, egy ősz hajú, egyenes tartású férfin akad meg a tekintete a park végén. A férfi előtt festőállvány, kezében ecset.
Nagyot dobbant a szíve, előtörtek az ifjúkori emlékek. Orrában érezte a olaj szagát, szemei előtt filmként peregtek a Művésztelep képei. Először első szerelmével járt Mártélyon, a festők paradicsomának táborában. Szemeielőtt peregni kezdtek a képek. A Tiszában fürdő Holdra és a ragyogó csillagokra, a fűzfagallyak között megbúvó csónakokra, és a telep minden négyzetméterére még most is tisztán emlékszik.
De régen festett, pedig valamikor, hogy szeretett…
Nem tartotta magát tehetségnek, bár a kollégái minden nagyobb alkalomra, képet kértek tőle. Dicsérték kezei munkáját, sőt kiállítása is volt, még sem bízott a sikerében.
Azonnal le kell menni, meg kell nézni, mit fest az a férfi ott magának. -lüktetett agyában a gondolat.
Egyre türelmetlenebbé vált, felkapott egy gyapjú kendőt, magára terítette, és elindult.
Színes kavicsok csikorogtak a talpa alatt, hajába kapott az őszi szél, laza kontya társa lett a szellő játékának, kibomlott. Ahogyan közeledett az ismeretlen férfi felé, egyre furcsább érzések kerítették hatalmukba. Meghatározatlan borzongás futott végig a testén, szívének titmusa, mint fiatal csikók a réten, vágtatott a mellkasában. Az eszébe sem jutott, hogy mit szól majd, mert a festőknél természetes, -sőt megtiszteltetésnek veszik az érdeklődést. Ez valami más volt...
Mint egy kislány úgy érezte magát, arca, kipirult. Pár lépés választotta el a férfitől, amikor az feléje fordult. Dermedten álltak egymással szemben. Szemük összekapaszkodott, nem tudtak megszólalni, csak szélesre tárultak a karok...
Ki, kit tartott szorosabban a karjai között, nem tudták, csak azt, hogy lelkük ott eggyé vált az öreg tölgy árnyékában, a lombsátor alatt.
Nem érzékelték mennyi idő telt el, mire kiszabadultak az ölelésből, de egyszerre kezdtek el kérdezni, szinte szó szerint szinkronban ugyanazt. Az asszony szeme elhomályosodott.
Sok évtized telt el...
A gólyabálon találkoztak, végigtáncolták az éjszakát. Egy évig el sem engedték egymás kezét.
A fiú szüleit Ázsiába helyezték, diplomata családban így szokott ez lenni. Sokáig jöttek mentek a levelek, egyszer ritkulni kezdtek, majd elmaradtak. A Stefánia-i öreg fák lombjai is megsiratták őket, olyan szép pár voltak...
Mind a ketten új életet kezdtek, melynek nagy részét leélték. Szép emlékként őrizték meg a szerelmüket. Az évtizedek néha elhalványították a részleteket. Sorsuk különvágányon futott. Bár tudták ez nem egy életen átívelő szerelem volt. Hittek az egyéni-, csoport-, és családi karmában. Az utolsó állomáshoz vezető út nagy részét részét megtették, mikor család és társ nélkül maradtak…
Magányukban döntöttek a kiemelt lakópark mellett, ahol a hátra lévő életüket leélik, egyikük sem gondolt a nagy találkozásra. Szemükben örömkönnyek csillogtak, már alkonyodott, amikor a férfi pakolni kezdett. Az asszony rácsodálkozott a vászonra, rajta egy törött csónak lengedezett a Tisza vizében a szomorúfűz szomszédságában. Hátát a közeli öreg tölgynek támasztotta. Érezte, amint sejtjei megtelnek a fától kapott energiával, csodálatos érzés járta át az egész testét. Újélet kezdődött számára, a beteljesítetlen szerelem esélyével.
Két hét múlva, garzoncserével egymás mellé költöztek, és falbontással megnövelték az életteret.
A jó döntések mindig jókor születnek, csak ki kell várni a megfelelő pillanatot. Számukra ez a beköltözés, nem az elmúlás kezdete volt, hanem egy új élet küszöbe - a karma beteljesedése- az elveszített boldogság megtalálásához.
|