Özvegy karácsony...

Advent a várakozás utolsó hete.

Pakolással, rakodással könyvek válogatásával telnek a napok barátaim védőszárnya alatt teszem a dolgomat, készülök egy ismeretlen világba, ahol a gondolataim lesznek csak velem. Barátaim minden nap óvnak és vigyáznak rám, féltenek.

Első karácsony… özvegyen

Mint előzőleg említettem soha nem díszítettem még karácsonyfát, csak az angyalok csengettyűjét vártam, hogy rácsodálkozzak a szépen felöltöztetett fára.

Édes Istenem, most érzem csak milyen burokban éltem. Annyi mindent kell most megtanulnom. Mindenre figyelni, csekket feladni, nehogy elmaradjon valami. Soha nem késtünk semmivel. Gyakorlatlan vagyok ezekben a minden napi dolgokban.

Évek óta nem nézek tévét, megvallom nem is tudom melyik a tévének és a boxnak a távirányítója. Férjen halála után a sok sportcsatornás csomagot felmondtam. Saját internet-, és telefonszolgáltatónál rendeltem kisebb csomagot, ha jön a család látogatóba, ne maradjanak tévé nélkül. Talán nekem is jól jön néha a magányomban zuhanva, ha belenézek egy műsorba.

A Szilveszetri gálaműsort mindig megnéztük, ez egy kivételes nap volt. Az idén is megnézem, ha lesz egyáltalán. Majd éjfélkor kinyitom az ablakot, a pohárba gyűszűnyi pezsgót töltök, és gondolatban felsorolom a három kívánságom, majd a vállam fölött -hogy teljesítve legyenek- kidobom a poharat, ahogyan több, mint félévszázada tettem. 

Ez az új év máshogy. Maxival elvagyunk még ketten, de ő is elindult a gazdi után „hazafelé”. Ma még itt van velem, minden perc, óra, és nap ajándék.

Nagy teher a hagyaték felszámolása, nem csak fizikailag, lelkileg is. Minden napra jut valami. Picike garzonom két szobáját már be is rendeztük a tervrajz alapján, mindent átgondolva, átbeszélve, összefésült családommal. 

Nem a nagy ház tágas szobáit, kényelmét sajnálom elhagyni, hanem amit itt kaptam a több, mint félévszázad alatt.

Békés, nyugalmas életet, figyelmet, tiszteletet, feltételnélküli szeretetet. Szabadságot, szárnyalhattam, fejlődhettem, tanulhattam. Soha nem voltam megróva, csak dicsérve, ha hibáztam. Férjemnek "párja" voltam, nekem ő "társam".

Büszke volt rám, és ennek mindig hangot is adott. Barátai, kollégái érdemtelenül csodáltak, az ő dicsérete miatt. Nem voltam én jobb, mint bármelyik asszony, aki hálás férjének a nyugalmat, biztonságot nyújtó életért, a gondoskodó szeretetért.

Mi mást is adhattam volnaq cseréban a sok jóért. Amióta mindketten itthon voltunk, minden áldott nap pontban délben, aszatali áldás idejére frissen főzött ebédet, amit együtt fogyasztottunk el. 

Súlyos betegsége idején sem maradt el soha, a köszönet a "finom" ebédért.

A csodát volt mindig finom, sokszor több só-, vagy rántás került a fazékba, még sem érte szó a "ház elejét".

Úgy emelt maga fölé, és fontossági sorrendben maga elé, hogy  nagyon sokszor meg sem érdemeltem. Őszintém tiszta szívből szeretett, a "Géniusza" voltam, de sokszor elmondta... Mára mi maradt mindebből... egy doboz, amit soha nem láttam, nem is tudtam, hogy létezik, Anitával és Margittal találtunk rá a szekrény alján, ahol csak az ő ruhái voltak, amikor rendeztük a szekrényeket. Benne összegyűjtve a tőlem kapott összes levél, egy magnószalag 27 éves házasságunk idejéből a Tisza rádió szívküldi műsorából, amit nagy betegségem ideje alatt küldött az éteren kersztül  születésnapom alkalmából. A műsorvezető felolvasott részlete után, felcsendült a "Rövid az élet" című dal. A kezettán még több -családi- szívküldi van, amit abban az időben egymásnak küldtünk. Soha nem mondta, hogy ezeket rögzítette.

Ezt hagyta rám búcsúzóul... Tudta, hogy akkor fogom megtalálni, amikor már előtre ment...

A mindent megteremthető biztonság hagyatéka és ez a doboz a legnagyobb bizonyiték, hagy valóban az élete voltam. No, de senki ne higgye, hogy a mi életünkben nem voltak hullámvölgyek, -voltak-, de mint két együtt élő felelősen gondolkodó ember, meg-, ás átbeszéltük, megoldottuk. Nem volt nehéz. Szellemi társai voltunk egymásnak. Mindenről beszélhettünk, őszintén, tabuk nélkül. Egyszer megkédeztem tőle pár éve, milyen felesége vagyok? A válasza megvallom megdöbbentett. "Nagyon jó, de túl független..." Miért nem szóltál eddig erről? Kérdeztem. "Mert féltem, hogy elveszítelek"... Értettem és megértettem, miről beszél.

Sajnos én is úgy jártam, mint a legtöbb ember, akik körül mindig minden renben volt, csendben, nyugalomban zajlott az életük, nem volt hangos szó, csak szeretet.

Csak akkor tudtam meg mekkora érték volt a birtokomban, amikor elvesztettem... 

Édes Istenem, most tudom igazán értékelni, azt, amit kaptam, mégsem úgy  viszonoztam, ahogy érdemelte volna…

Szégyellem magam miért engedtem, hogy a fontossági sorrendet egy életen át én vezessem, miért hagytam, hogy mindig nekem „volt” igazam. Vajon, mit érezhetett, amikor rám hagyta azoknak az őrült ötleteteimnek  a megvalósítását, amiket később magam is saját kudarcként éltem meg. Soha nem vádolt semmiért, ha valami nem úgy sült el, ahogy kellett volna, azt mondta. "Semmi baj nem történt, én is így tettem volna… Nem a te hibád, fátylat rá, majd legközelebb jobban sikerül, máshogy lesz."

Miért nem csapott az asztalra, hogy elég-, ne tovább, adjam fel a konokságomat, az őrült függetlenségemet, és  próbáljak kicsit alkalmazkodni. Igaz, nem tudom, hogy milyen választ adtam volna akkor, de legalább egy próbát megért volna ...  Késő, elkéstem.

Itt állok ünnepváró hangulatban háborgó lelkemmel viaskodva, nézem a kisfát, amit neki hoztak a barátaim, de én díszitek és visszük a temetőbe. Ott most én csengetek, én leszek az angyalka. Miközben a megbánás könnyei potyognak a majd a fenyőre. 

Barátaim, szeretteim itt vannak velem, mellettem, minden nap. Figyelmüket, türelmüket, szeretetüket megkapom, egyedül vagyok, mégsem magányosan.

Az itthoni fát, Anita díszíti fel nekem, ami az ő kertjükben termett. Apukája kivágta nekem, hogy ezen az "özvegy" karácsonyon is legyen fenyőillatos karácsonyom. 

Egyik barátnőm bejelentkezett, eljön délután, hogy pontban 4-kor elénekelje velem a megszokott karácsonyi dalokat. Margit -a gondozóm- az ünnep másnapját tölti velem.

Nem hagynak magamra.

Összefont családommal, Ferivel és párjával Hajnikával egy időben gyújtjuk meg a gyertyát, és kívánunk egymásnak áldott karácsonyt, úgy, ahogyan azt az elmúlt évben is tettük. Az ünnep így lesz léleksimogató velük az idén is. 

 Igyekszem helyt állni, a megváltozott körülményeknek megfelelni, mindent át-, és meggondolni, elfogadni a változást, elengedni, aminek menni kell, befogadni, ami jönni fog.

Nem ragaszkodom már a meg nem valósítható tervekhez, a délibábos álmokhoz. Fel kell nőni az új feladatokhoz, meg kell érteni a folyópartra épített homok várakat  mindig elmossa a partot nyaldosó hullám.

Erősvárat építeni bizalommal, hittel és szeretet habarcsal lehet. Alkalmazkodni pedig a színtiszta valósághoz, nem megvalósítatlan álmokhoz szabad. 

Ezeknek az elfogadását kérem az idén a Jézuskától.

Kívánok áldott adventet mindenkinek, vigyázzatok magatokra és egymásra, mert „jajj annak, aki egyedül marad”.