Rehabilitáció otthon – Ősöm, hősöm üzenete –

Valamikor gyakran álmodtam vitéz nagyapámmal, aki acél forgácsból kicsi műhelyében örök karácsonyt varázsolt nekem. Aztán elmaradtak az álmok, de nincs olyan nap azóta sem, hogy ne gondolnék rája. „Tiszta nagyapja” hallottam sokszor a családban. Büszke voltam, és vagyok rá ma is. Csuporból eszem az aludttejet, kistálkában kóstolgatom végig főzéskor a menüt, ahogyan ő szokta hajdanán, amikor bőrkötényét szegre akasztotta, és bejött a konyhába, megnézni rendben készül -e az ebéd, majd meghallgatta a rádióban a 10 órás híreket. Pihent egyet, majd folytatta a munkát a kovács-, vagy a reszelővágó műhelyben. Ilyenkor vele mentem, rácsodálkoztam, a bőrfújtatóra, ami táplálta a tüzet a hajlékony vörösre izzó hajlékony vas alatt. Vagy a vágó műhelyben, ahol a sarki kis asztalnál az „Élet és Irodalom” képes újságot lapozgattam, közben be nem állt csacsogtam, gyügyögtem, cserfes kislány voltam. Minden érdekelt, és nem emlékszem, hogy maradt volna kérdésem válasz nélkül. Apámat és őt imádattal szerettem. Talán azért tanultam meg, hogy „tiszta nagyapám” lettem.

Ma reggel ismét eljött, meglátogatott. Szerettem volna olyan szíveslátásban részesíteni ebédet tálalni neki, ahogyan gyermekként tőle tanultam. Pontban délben asztalhoz ülve, - de mezsgyén vagyok ezt álmomban is tudtam, főzéshez gyenge - így csak konzerv marhapaprakás  volt itthon, azt is csak egydobozzal találtam, pedig tudtam, hogy többet vettem. Déli haragszóra asztali áldás mondtunk,  nagyon szégyelltem magam a kevés menázsi miatt.

- 10 napig veled leszek. -mondta nagyapám határozottan.

Nagyon örültem a látogatásának, de aggódtam, mit adok enni, nem szokott ő a félkész-, és konzerv ételekhez, mindig friss alapanyagokból otthon főztek.  

Még egyszer körül néztem a kamrában, mit találok, de akkora már üres volt a polc. Mikor visszatértem nagyapám sem volt az asztalnál. Az álomlépem itt megszakadt.  

Tudom, érzem, itt van most is, és 10 napig vigyáz rám, de vajon milyen veszély fenyeget, hogy szükségét érezte most velem kell lennie.

Elővettem régi írásom, hogy átadjam neki, és nektek szeretettel.

***

Örök karácsony

Kicsi gyerekként az év nagyobb ünnepeit, később az iskolai szünidőket Makón anyai nagyszülőknél töltöttük. Igazi ökumenikus család volt az övék. Református nagyanyám, katolikus nagyapám érdekes párt alkottak, amint -vasárnaponként- az egyik templomból a másikba vonultak.
Nem volt divat ez akkortájt főleg, mert a templomba járást sem nézte jó szemmel a hatalom. Nagyapámat, az alföldi kisváros köztiszteletben álló polgáraként, -nem csak, a svábokra jellemző pontos, precíz munkája miatt- szerették, büszkék is voltak rá. Neve elé a vitéz jelző 1922-ban került, amikor nevét vitézzé avatása alkalmából sváb nevét, Mezei-re változtatták.
Végig harcolta az első világháborút, több életveszélyes sebesülést szenvedett telefonistaként az első vonalban. Felépülése után önként tért vissza a frontra. Sok kitüntetést és kereszteket kapott, így lett belőle vitéz Mezei János. Így róla a" 46-os gyalogezred " című könyv, vitézeket felsoroló kordokumentumában.
Magas, egyenes tartású, tüskehajú, szép bajuszú ember volt. Külsőre is katonás volt a megjelenése, de a szívéből gyengédség, szeretet, szeméből mosolygó fény áradt.
Mindenre nyitott, sokat olvasott művelt emberként szívesen beszélgetettek vele az ismerősök, kuncsaftok. Sokan jártak hozzájuk, ő volt a környék legjobb szerszámkovácsa és reszelővágója. Nagyon szerettem a közelében sertepertélni mindkét műhelyben, nézni az egyre nagyobb egymást átölelő fogaskerekek táncát, mit óriás, széles bőrszíj fogott össze. Büszke voltam, amikor megengedte a kovácsműhelyében is, hogy próbálkozzak a fújtatóval. Zsebkendőnyi reszelővágó műhelyében ismertem meg az örök karácsony csillogó csodáját. A lehulló acélreszelék vékony szürke szőnyeget terített a parányi műhely padlózatára.
Tatám furcsa kisszéke mögött, nekem mellmagasságig tornyosultak, –szépen sorjában téve-, pici asztalkán a korabeli újságok és kecses vázában apró selyem magyar zászló, mindig tisztán és vasalva.
Pihenő perceit olvasással töltötte.
Emlékszem, évenként megjelölve beköttetve álltak a képes újságok, heti-, és havilapok, a műhely szekrényében. Sokat lapozgattam ezeket, természetesen akkor még a képek kedvéért. Az Élet és Tudományra nagyon kellett vigyázni, nehogy össze gyűrjük, mert körbejárta a család felnőtt tagjait, szinte kötelező olvasmányként. Itt megjegyzem, semmi köze nem volt a mai Élet és ..., sem értékrendjében, sem szellemiségében. Nagy, plafonig érő könyvtárában, számunkra elérhető magasságban a mesekönyvek, ifjúsági regények, hogy minden unoka korának megfelelő olvasmányhoz jusson a vakáció alatt. Számomra ma is az egyik legkedvesebb emlékem, a Tamás bátya kunyhója c. könyv olvasása, mely egy nyári szabadságomhoz kötődik. Mindig, mindent megbeszélt az unokáival, felnőttként, komolyan kezelt bennünket. Amikor a fiúkkal sakkozott, véresen komolynak tűnt, pedig, sokszor veszített. Csak felnőttfejjel, fogtuk fel, hogy miért történhetett úgy ott akkor...
Egyébként néha, késő estébe nyúló hétvégi sakk-partik folytak a barátokkal, és régi vitéz társakkal. amiből, többször került ki győztesen, mint vesztesen.
Az unokák azonban gyakran legyőzték vitézünket, ma már tudjuk, játékkal tanította unokáit a sikerélmény örömére, és a veszíteni tudás felelősségére.
Nagyon bölcs ember volt. No, de elkalandoztam az örök karácsony élményétől.
A nap fénypontjának számított a délután, amikor -az őt körül ölelő- acélreszelék szőnyeget kissé megkaparta, dobozkába tette a tartalmát, a kis asztalról elővett egy újságot. Csak is olyat, ami nem volt kitüntetve avval, hogy az év végén a könyvkötőhöz megy. Az újságot hosszában megsodorta, meggyújtotta és apránként szórta rá az acélreszeléket, aminek hatására megkezdődött a hosszan tartó csillagszórás. Olyan gyönyörűnek láttam! Így varázsolt nagyapám számomra mindennap karácsonyt...
Minden csillagszóró meggyújtása felidézi bennem a régi szép emléket.
A Biblia ismeretem is nagyszüleimhez kötődik. Drága jó nagyanyám minden reggel felnyitotta, kicsit olvasott belőle, majd visszatette helyére, a nagy ebédlőasztal közepére, ahol egy váza is helyet kapott. Sokáig rejtély volt számomra, honnan tudja a nagymama, hogy hol tart az olvasásban, mikor, nem is ott van a könyvjelző? Kíváncsiságom egyszer legyőzte a szófogadásom és a könyvjelzőnél kinyitottam, és belenéztem.
A könyvjelző sokáig egyhelyben, várakozott. Mindig azt olvasná reggelente? Aztán rájöttem, a titok nyitjára, dehogy olvassa ugyanazt...
Ma már én is sokszor kinyitom a bibliámat és megnézem, mit üzen arra a napra az Úr nekem. Nagyanyám is ezt tette, a napi bibliai üzenetet olvasta, melyet a találomra kinyitott oldal mutatott, és nem a könyvjelzős...
Nagyanyám, Pici, törékeny, kislány alkatú asszony volt. Hangja gyenge, mégis határozott. Állandóan beteg volt, valami vesebetegséget kapott negyedik lányának, anyámnak a várandósága alatt. Sokat kellett neki pihenni. Édesanyám egyik testvére élt velük, akinek a Gulágra hurcolt vőlegénye sohasem tért haza. Ilonkának hívták, Ő volt, aki biztosította nagymamám állandó pihenését. Ilonkát mindig dolgozni láttam, nagymama utasításait követve, nagyon jól sütött és főzött. A kamrában selyempapírral bélelt szaloncukros dobozokban sorakoztak, a különböző sütemények. Tízórai és uzsonna időben lehetett kérni belőle. Az ebéd feltálalása soha nem késett. A déli harangszó asztalnál érte a családot. A közös ima után jól esett az ebéd a szeretet sátra alatt. Hosszú beszélgetések követték a közös étkezést, majd mindenkire kötelezően 1-2 óra pihenés következett. Nagyapám beleült a nagy füles fotelbe, kezébe vette a napi újságot és olvasott. Érdekes... -szemüvegére nem emlékszem, talán nem is volt neki...
Nagymamám csendes pihenője alatt a csend hallhatóvá vált, olykor egy légy zümmögése is csendháborításnak számított. Nekem is le kellett feküdnöm a díványra, csak a nagynéni dolgozott, hangya szorgalmával. Az ebéd utáni mosogatást végezte, pakolászott, mosott és vasalt. Őt soha nem láttam nappal pihenni. Végtelen türelmével, alázatával nagy tiszteletet vívott ki magának a gyerekek köreiben. Tőle is bármikor lehetett kérdezni, épp úgy, mint nagyapámtól, egyikük sem maradt adós a válasszal.
Amikor letelt az ebéd utáni szieszta, összehajtotta nagyapám az újságot, felállt és elindult, mert várta a munka. Nem sokkal később előkerültek a süteményes dobozok, és a gyümölcskosarak, amiből elmajszoltunk titokban az uzsonna előtt. Az olvasást ezeken a délutánokon szerettem meg.
Öt óra után jött be a nagyapám. Kezdetét vették a boldog, meghitt esték. Volt ott lepedőre vetített mese, és "Ki nevet a végén" társas játék, dominózás és gyerekkártya parti, a fiúkkal sakk-parti, és fémépítés. A fiúk az unokatestvéreim voltak, délutánonként eljöttek, hogy ne unatkozzak, és hogy nagytatával lehessenek. Ilyenkor vacsorára is ott maradtak, még jobban éreztük magunkat, mindenki mesélt valamit a nap történéseiről. A másnapi terv is akkor született, a menü összeállításától, az ügyintézésig. Csodálatosak voltak ezek az esték. Amikor nagymamám jól érezte magát leült a régi, megkopott pianínóhoz és eljátszott valamit. Énekelni sosem hallottam, de kottát sem láttam előtte. Aztán jött az esti tisztálkodás. A fűrészporos dobkályha már csak akkor ontotta a meleget, amikor túl voltunk rajta. Emlékszem mindig fáztam, de soha nem betegedtem meg. Szerintem nem volt ott hideg, csak én éreztem úgy, mert kikerültem a szeretetük sátra alól arra a kis időre.
Ez a rendszeresség elkíséri az életemet. Nekem is fontos a beszélgetés. A titkok nélküli, őszinte beszéd.
A bocsánatkérés, és megbocsájtás, a közös ima. 
De még azt is drága nagyapámtól örököltem, hogy szeretem a kis tálakat. Ebből jót lehet reggelizni, ebédnél levest enni és este, ha kávét, kakaót vacsorázok, ugyan úgy aprítom bele a kenyeret, zsemlyét, kalácsot, ahogyan ő szokta.
Tőle tanultam, hogy a könyv a legnagyobb érték. Számomra elképzelhetetlen egy nap olvasás nélkül. Mi az államosítás szegényei voltunk, belvárosi üzlet és takaros ház után, romos házban éltünk, de könyv mindig akadt otthon, a könyvtárak törzslátogatói voltunk. 
Hiába van kommunikációs forradalom, tévézésem napi híradóra korlátozódik, néha megtoldom irodalmi vagy kulturális műsorral. Milyen jó volt a rádiós korszak, amikor a reggeli krónika, déli krónika, esti krónika, színházi közvetítés, és Szabó család volt az általános kínálat. Akkor jutott idő egymásra figyelésre, beszélgetésre, és családépítésre.
Úgy látszik a leckét megtanultam. Ugye nagyapa? Biztos mosolyogsz majd, ha elolvasod fentről ezeket a sorokat.
Vasárnap még nálunk volt, kismotorján érkezett Szegedre, szerdán utaztunk volna Makóra. Kedden hajnalban kopogtak az ablakon. Senki nem volt az ablaknál, nem is lehetett, a családi ház kapuja zárva volt. Délelőtt jött a távirat, „vitéz Mezei János ma hajnalban meghalt”. Nagymama hamar utána ment, hogy ne érezze magát a nagyapa egyedül. Szerették egymást, életükben is mindig béke volt közöttük. Előre mentek... Egyszer majd követem őket, oda, ahol csillagszórós örök karácsonnyal várnak...