Rehabilitáció otthon – Minden változik, csak a lélek örök

Itt minden más, olyan, mint a hullámzó tenger. Becsukom a szemem, sorsom tépett vitorlavásznának zizegését hallom keveredni a tenger morajával. A süket fülben dallamok csendülnek fel, az agyalok hangszerén. Sós könnyeimet nyelem.

Hm… sós… mondom, csak úgy magamnak, miközben az ízek is visszatérnek, gyermekkorom vajas kenyeréhez a húsos vastag héjú zöldpaprika illatának kíséretében. Mintha visszafelé pörögne az idő a sorskeréken.

A mezsgyén sokszor elvész a tér és idő.

Évszázadok lenyomatai követelnek helyet maguknak a jelenben, nagyrészüket a valóságban is képesek vagyunk újra meg-, és átélni. Nem csak emlékezetünk kelti életre a régmúltat. Sejtjeinkben, idegvégződéseinkben tárolva vannak a „kódok”. Lélek kezeinkkel simogatni tudjuk távolban élő szeretteinket, lélekölelésben átélni a múlt pillanatait, érintések nélkül.

Sokak számára ez tabutéma, nem beszélnek róla, vagy nem merik felvállalni. Félnek tőle, helyette, maszkot húznak magukra, elrejtőznek mögé, és szerepeket játszanak. Kevés az őszinte ember, tisztelni és szeretni kell azt, aki álarc nélkül megmondja az igazat, akkor is, ha tudja evvel másoknak fájdalmat okoz.  

Szeretkezni, szkafanderben nem lehet, ezt mindnyájan tudjuk, csak meztelen test képes vágyat ébreszteni, a bőr pólusainak légzéséből fakadó illatával, hőségével, egymáshoz simuló bársonyával. Akkor miért gondoljuk, hogy a lélek képes a rá aggatott sallangokkal, hazugságokkal, csúsztatásokkal bogokkal egészséges életet élni?

Hozzánk illő, megfelelő párt-, társat magunkhoz csak lemeztelenített lélekkel találhatunk, akivel összefonódni képesek leszünk. Ha nem egyet szeretünk, hanem sokat és kicsit, soha nem ismerjük meg mi az igazi boldogság, ami lélekben születik, fejlődik az idő során. A boldogságot senki nem kapja készen, magot kap, elülteti sorsának kertjében, ápolja, gondozza, csak rajta múlik milyen virágot terem, és meddig lesz életképes.   

Ne feledjük a lélek megőrzi előző életek és -e földi élete minden pillanatát, mozzanatát. Olyan ez, mint az Akasha krónika, Atlantisz korát...

Tudom, most sokan hitetlenkedve olvassák ezeket a sorokat, pedig bizonyított tény, hogy a lélek minden fontos dolgot feltérképez és tárol.

Ugye nem ismeretlen senki előtt a fantom fájdalom? Amputált emberek bizonyították esettanulmányok során, hogy az elveszített testrészek -bennük élnek tovább-. Viszket a talpuk, és fáj a lábuk, vagy „görcsölnek” az újaik, amik régen el lettek távolítva.

Így élnek tovább bennünk is előző életeink érzései, érzelmei, örömei, gyönyörei, fájdalmai, félelmei, anatómiai le térképezéssel és minden lenyomatával.

Nem fikció, és nem épelmének megbomlott játékaként. Hú…, de nem szeretem leírni ezt a szót „elme” most, még sem találok hozzá más szavakat, én ugyan „szellemnek” nevezem a „test-, lélek-, szellem hármasában ezt a produktumot, ami a lélek sugallatára a „szellemünkben” születik meg.

Azonban nem tudom más ebben a formátumban értené -e, vagy félreértené, hiszen a közösségi média tele van az „elme” és „ego” százféle magyarázatával.

A lélek legtisztább, legszebb nyelve az őszinteség, ez a szikra lobbantja lángja a szeretet minden formáját, legyen szó, isteni-, szülői-, gyermeki-, szerelmi-, baráti szeretetről.  Megértést és törődést biztosít azok számára, akiknél felszámolja a hazugságra épített álomvilágot, lerombolja a vízpartra épített homokvárakat, helyébe erős alapra épít barátsággá szelídült várat, ahol mindenki biztonságban érezheti magát, megpihenhet.

 Bizony ez az őszinteség kezdetben sokszor perzsel, éget, fáj, és sebet ejt, azonban ebből lehet úgy kigyógyulni, hogy nem maradnak vissza maradvány tünetek.  Szép emlékkel továbblépni, találkozáskor mosolyogni, kézfogással, baráti öleléssel köszönteni-, és szükség esetén segíteni egymást.

Oly sokfélék vagyunk. még is azt gondolom a mezsgyén mindnyájan képesek leszünk-, vagyunk leltárt készíteni, és felismerni, mindazt, amit ma veszteségként könyvelnénk el, könnyeinkkel küszködve, két marokkal tartanánk vissza, félünk elengedni, holnap még is megtesszük, az holnapután nyereségünkké válik. Mert egyetlen madár sem lehet boldog, ha olyan kalitkában zárjuk, ahonnan nem repülhet oda, ahol a párjával boldog és otthona van.

Az egészséges ember lelkében akkor teljesedik ki, ha úgy tud szeretni, hogy családjának öröme boldogsága, adja meg az élete értelmét, a saját boldogságát. Hogy így-, és jól tudjon szeretni, gyakran elengedéssel éri el az ember.

 Kár, hogy a mezsgyére kell kerülni, hogy megértsük. a homokot soha nem tarthatjuk a markunkba sokáig, mert kifolyik onnan, épp úgy semmivé válik, mint a vízpartra épített homokvár, amit elsodor az első hullám.

Aki élni akar tovább, a harcot folytatni kell. Igaz barátokkal, családdal ez menni fog.

De, előbb meg kell keresni azt a kulcsot, ami bezár minden ajtót, ami nem vezet sehova, mielőtt kinyitunk egy másikat, ahol nyugalomra, békére, otthonra talál minden teremtett lélek.

Folytatom…