Rehabilitáció otthon – Megbicsaklott hangulatban

Soha nem gondoltam, hogy eljön az idő, amikor nyugtatóban kell gondolkodnom. Istennek legyen hála, érzékeny –empata- lelkem ellenére nem lettem depresszióra hajlamos. Mindig kontroll alatt tudtam tartani, a saját határaimat nem túllépve, lelkem reakcióit, az aktuális élethelyzethez alkalmazkodva. Szó sincs megalkuvásról, ezt az ajándékot érzelmi intelligenciám adottságának köszönhetem. Az egykori pokolban volt az edzőtábor, ahol kemény munka folyt, lazsálni nem lehetett.  

Mindez tartott máig. Megbicsaklott hangulatba kerültem, elsírtam magam, csak sírtam, sírtam. Tulajdonképpen magamat sirattam, és haragudtam, miért lettem ilyen gyenge.

Majd egy órás beszélgetésben tartotta bennem a lelket, próbálkozott érvekkel meggyőzni családi-barátom, szégyelltem magam előtte. Könnyeim nem apadtak, a szavaim olykor elcsuklottak. Ajánlott pihenés után tértem magamhoz, 2 bögre citromfű-tea után.

Tegnapi és mai beszélgetésünk gondolatfonalán bogozom a csomókat, miközben annyi mindenre választ kapok.  Hálát adok Teremtőnknek, hogy vannak nekem, mellettem állnak, fogják a kezemet, simogatják a lelkemet, nem vagyok-, és maradok egyedül, megbicsaklott lelkemmel.

Már orvosban gondolkodtam, hogy elejét vegyem azt romboljam le magamban, amit sokszor fogcsikorgatva, fájva építettem a holnapnak, vagy holnaputánnak.

Nem orvos kell nekem, jó harcos vagyok, ezen is túl kell tenni magam, túl tudok lépni, - bíztatott a barátom. Most, hogy a kibontott csomagokat miszlikbe szedtem egyet értve vele, megkezdtem a munkát. Nem lesz egyszerű mutatvány, az érzelmi döntések helyett, a logikai szerinti lépésekre készülni, azonban más út nem vezet ki a káoszból.

Új bizonyságot nyertem, a lélek jelez, antennáin fogja a veszély jeleit, ha nem figyelünk rája, sikoltani képes. Így jártam én is. Nem lenne hozzám méltó és tisztességes, ha csak a sikerekről, számolnák be és azt az erőt fitogtatnám, amivel harcba indultam. A kudarcok, csalódások épp úgy hozzám tartoznak, nekem kell rendet tenni a lelkem bugyrában, a sarkokba is bekukkantani, nehogy a félelmi-porpockok megtelepedjenek benne.

Ma még nem ígérhetek semmit, a holnapot nem ismerem. Mezsgyén vagyok, itt mindenek, egy szónak, mondatnak, hangsúlynak jelentősége van, az idő, maga az út, hogy meddig tart, rajtunk is múlik. Pár nappal ezelőtt még a remény páncéljából készített sisakkal felfegyverkezve meneteltem, ma ez hullott le rólam, védtelen lettem.

Meg kell ráznom magam, jó erősen, felállni, ha kell százszor, és menni, akár csúszva, mászva a cél felé, - az életért.

Talán sikerülni fog.

Folytatom