Szeret engem az Isten

Napról napra többet tudok fent lenni, igaz ugyan, hogy körülbelül utána annyi időre van szükségem pihenésre. Hamar elfáradok, de a lábaim már nem remegnek, elbírnak. Tüdőm kapacitása is növöget, nincs légszomjam. A lában néha még mozsárhoz hasonlít, de a vészjósló „csilingelő” apró köhögések elmaradnak, így egy kis vízhajtóval megoldom a helyzetet.  Kezd visszatérni belém az élet. A fejemben néha még káosz uralkodik. Majd elájultam, amikor megláttam, az előző rész piszkozatból került ki az oldalamra, fésületlenűl, hemzsegtek a hibák benne.  Sajnos van egy hiányosságom, rossz szokásom gondolatrokkám túl gyorsan pörög, futnak a szálak (a betűk) nem vagyok elég figyelmes, így sok lesz benne a bog, amit később szoktam kioldani. Addig majd, hogy nem tolmács kell hozzám, hogy érthető legyek. Az előző fejezetnél így jártam. Szégyellem magam…

A lelkemben nyugalom, rend és béke van, a mezsgyén ez a legfontosabb. Reggel mosolyogva ébredek, úgy indulunk az imahídra minden nap. Szeretteimet magammal viszem, együtt köszönjük meg az elmúlt napot, bocsánatot kérünk vétkeinkért, bűneinkért, mulasztásainkért, ígérjük, azokat bepótoljuk, ha megkapjuk a holnapot. Mindig éreztem, valami van még, amiért hálásak lehetünk teremtő Urunknak, még is rendszeresen elmarad.

Ma délután megvilágosodtam, a legfontosabb, amit gyakran elfelejtünk megköszönni.

Amitől megvéd bennünket!

Ezt a pakkot bontottam ki. Nem szeretem a „mi lett volna, ha…” és „bárcsak” kérdéseket, óhajokat, sóhajokat, most még is kénytelen voltam kicsomagolni, és hálával megköszönni, hogy megvédett, vigyázott rám, elterelt onnan, ahol túl sok volt az akna és csapda, amerre indultam.

Mint említettem az előző fejezetben élő kapcsolatom van a létező másik világgal, rövid „látogatásom óta”. Sokszor kapok fel sem tett kérdésekre kész választ, vagy elében teszik mit kell látnom. Sokkal többet tudok, mint gondolják. Felismerem a cinkelt lapokat, bárhol keverik a paklit. azonban evvel soha nem kérkedek, vissza nem élek. Nem fecsegek feleslegesen, nem késztetek senkit magyarázkodásra, néha bele fájuk, de elmúlik. Tisztelem az embert, a hazug embert is, igaz nem szívesen engedem, vagy látom a közelembe. Mindent megtudok bocsátani, csak a sunyi rejtőzködő hazugságot nem. Nem bántom őket, van ellenük fegyverem, védelmem, a közöny. Gyűlöletet, bosszút nem ismerek, ahol bántanak, onnan eljövök. Fel kell állni attól az asztaltól, ahol nem szolgálnak fel tiszteletet, szeretetet, illetve nem nekünk terítenek. Azt hiszem ezt mindig időben megtettem.

„A nővérek máshogy gondolkodnak”, óh, de sokszor hallottuk áldott emlékű főorvosunktól. Igaza volt. Belőlünk hiányzik a rafinéria, nem sejtettünk, lebegtettünk, nem kódolunk rejtett képekben, színekben, viccekbe, üzenetekbe, egyenesen kimondjuk, amit gondolunk, akkor is, ha az pirul bele, aki hallja. Szemtelenül őszinték, olykor bántók vagyunk akaratunk ellenére, sőt észre sem vesszük.  

A kiszolgáltatott, félelemmel terhelt betegember élete a tét. Segíteni, szolgálni csak őszinte beszéddel, tiszta szívvel és lélekkel szabad. Megtanultunk kimondani, és hallgatni -ha arra van szükség-, mindig, mindent a maga idejében és helyén. Belegondoltatok, miért élnek minőségi életet nővérek közelében a családtagok? Elmondom.

Mert esetünkben elsősorban nekik teremtünk olyan körülményt, amiben jól érezhetik magukat. Sokkal nagyobb a felelősségünk velük szemben, mint magunkkal, mert bennünk világit a dupla kontroll lámpása, hogy nem hibázhatunk. Elsősorban nekik teremtjük meg a biztonságot, mindenből a legjobbat, és mit gondoltok, mit kapunk ezért cserében? A legjobbat, Istennek tetszőn cselekszünk, családunktól bizalmat kapunk, büszkék lehetünk magunkra, mert tudásunk legjavát adva, felelősségünk tudatában gyakran megélhetjük a mieink csodálatos gyógyulását, amiben ugyan, egyedül Istené a dicsőség, de a közvetője mi vagyunk. Ha öt életem lenne, mindben gyógyító, segítő, ápoló szeretnék lenni.

Most a mezsgyén én szorulok segítségre. és elmondhatom minden túlzás nélkül a fentebb felsoroltokat én is megkapom. Minden napi figyelmet, türelmet, cselekvő szeretet, gondoskodást, néha én vagyok sok -sokk-, még sem szólnak rám, meghallgatnak, vigasztalnak, fogják a kezem, és tartják a vállukat, ha sírnom kell. Igazi, szív-, lélek EMBEREK akik körül vesznek, család, segítők, barátok, ismerősök.

Szeret engem az Isten!

Köszönöm Teremtő Atyámnak, hogy összeterelte a juhait, mikor szükségét látta, és juhászt is adott mellénk.

Folytatom