Minden nap ajándék

Álom manó jókedvében lehetett, amikor este a pilláira édes álom porát szórta. Örömtelivé varázsolva vidám ébredéssel köszöntött rám a reggel a nap első ajándékként.

Imahídról haza felé tartva vidáman, boldogan indult a nap.

Éreztem ez a nap más lesz, mint a többi. Sorsputtonyomból régóta kikandikált két töredezett, sérülésveszélyt magában hordó kődarab. Elhatároztam megnézem, megforgatom, kiveszem, leteszem, magam mögött hagyom.

Régen nem vagyok a „majd holnap” embere, nem tologatok magam előtt kérdéseket, nem halogatok válaszokat. Nem maszatolok, lebegtetek, kimondom, amit gondolok. Nincs szőnyeg alá söprés!

Az első nehezéket az asztal közepére tettem

A reggeli elfogyasztása előtt, még mérlegeltem alkalmas -e pillanat, aztán emigyen szóltam a lelkemhez. „Ebben a témában nincs alkalmasabb pillanat, a „most”-nál, vágj bele!”.

Sokat gondolok mostanában Katára, áldott emlékű barátnőmre, akivel összeköt ma is a kis zöldköves szívecske üzenete.

Ő megtette azt, amire én készülök. Kikövetelte a családtól, bekérte magát egy otthonba, amikor belátta, tudata szűkül, nem tudja ellenőrizni a cselekedeteit, nem akart a környezetének terhére lenne.

Az elmúlt hónapok történései -sorozatos kórházi bent fekvések- engem is arra késztettek, ideje mérlegelni, megtervezni kell minden lehetőséget, ameddig felelősségteljesen tiszta tudattal rendelkezem. Nem sokat teketóriáztam, belevágtam, kijelentettem.

Amennyiben mozgásomban-, erőmben megfogyva-  olyan helyzetbe kerülök, hogy a jelenlegi segítségek mellett sem tudnám ellátni önmagam, saját kérésemre keressünk olyan kiemelt szintű intézményt, gondozó házat, idős otthont, ahol személyre szabott szakszerű ellátást biztosítanak, egyágyas szobában.  Nem szeretném elfekvőben egy paraván mögött a falfelé fordulva várni a hazavezetés angyalát.

Hála legyen az Úrnak ezt az anyagi lehetőséget megteremtettük munkával. szolgálattal eltöltött, soha nem pazarló életünkkel.

Nem ismerek el más alternatívát. Mozgásában erősen korlátozott, társamra nem testálhatom saját tehetetlenségemet akkor, amikor saját napi teendők ellátására ő is másokra szorul.

Ezekben a kérdésekben azonban máshogy gondolkodunk. Amíg ő, a saját otthonunkban kívánja megoldani mindazt, amit én egy kiemelt otthonban képzelek el, lekötelezettségek nélkül, megfizetve a szakszerű ellátást, gondozást, szükség esetén ápolást, szolgáltatást.

Ameddig ezt a jelenlegi állapotot fenn tudom tartani, és elégnek bizonyul a napi-, és kéthetenkénti  segítség, természetesen kérését tiszteletben tartom, erőmtől, egészségi állapotomtól függően, felelősségem tudatában, és legjobb tudásom szerint hálaszolgálatommal biztosítom.

Megjegyzem, elképzelésem, és döntésem akkor sem lenne más, ha lenne, lennének gyermekeink. Tévesnek tartom azt a sok szülő által hangoztatott nézetet, hogy a gyerek-, gyerekek kötelesek bármi áron megoldani a szülőkről való gondoskodást amennyiben önmaguk ellátására képtelenné válnak.  

Más világot élünk, a több generációs együttélésben lehetett biztosítani, de ma már nem. A gyerekek önálló családban élnek, máshol laknak. Nem készíthetik oda munkába indulás előtt naponta a reggelit, ebédet az asztalra, a város másik végébe lakó szüleiknek. Nem maradhatnak távol a munkájukból, mert a mamát, papát vinni kell, orvoshoz, pediküröshöz, fodrászhoz, gyógytornára, masszőrhöz, vásárolni hetente többször, ahogy ezt némely szülő elvárná, mondván, én felneveltem őket, most rajtuk a sor a törlesztésre.   Egy szülő se várja el, hogy gyermeke munka nélkül maradjon,  családjának megélhetését reszkírozva, mert a munkáltató alkalmanként súlyosabb esetben engedélyezi, elnézi, a távolmaradást, de rendszert nem  csinálhat belőle senki, bizony hamar megválik attól a munkavállalótól, aki ezt megteszi.

Tudom, darázsfészekbe nyúlok evvel a nézetemmel, épp úgy, mint a külföldön dolgozó gyerekek esetében, ahol viszont én vonom kétségbe azok felelősségét, akik elmenekültek a szülőkről való gondoskodás elől. Ott viszont esély sincs arra, hogy szükség esetén részt vegyenek a magatehetetlenné váló, segítségre szoruló szülő gondozásában, sem fizikai, sem lélekszinten. Minezt az állami intézményekre bízzák, elfekvők, vagy intézményesített alapszinten, több ágyas szobákba…

Vallom, kell megoldásnak lenni, mégpedig olyannak, amiben mindenki komfort érzéke, érzelmi intelligenciája harmóniában maradhat. Van megoldható arany középút, csak közösen ki kell kövezni. Állapottól függően sávos megoldásokkal, azt kell együtt megteremteni, így béke, nyugalom és cselekvő szeretetben élhetik meg az életüket, egymásban megbízva, számítva a másikra.

Visszatérve hozzám.

Eltartási szerződésről szó sem lehet, bármilyen egyetértés alakul ki két fél között, az érdekellentétek felülírják, szétmorzsolják a jó szándékot. Egyik mindenét feláldozza, hogy minél tovább éljen, a másik mindent megtesz, hogy mihamarabb a „mindent” birtokolhassa. Nem szabad ezt rossz néven venni, ez az élet produktuma, sokszor tudatalattiból felszínre törve.  Békében, nyugalomban, biztonságban együtt élni, csak olyan érdekközösségben lehet, ahol. fel sem merülhet érdekellentét. Minden más egyébnél, felüti fejét a bizalmatlanság, ez pedig, bármilyen közösségben a kapcsolat halálához vezet.

Következik, a „megfizethetünk, még több segítséget”.

Nem működik.

Nem várhatjuk el idegenektől, hogy szakszerűen jó kedvűen, mosolyogva lássanak el bennünket, a mindenkori saját problémájukat, gondjaikat letegyék a bejárati küszöbön. Mindig kedvesen mosolyogjanak, fog csikorgatva szerepet játszanak. A beteg ember érzékeny, kiszolgáltatott, sokszor észrevétlenül is megbántja a környezetében élőket. Mi történik, ha a megfizetett idegen leteszi a lakáskulcsot? Másnap nincs, aki megfürdeti, hátát, bőrét lekezeli, sebeit ellátja, tiszta ruhát ad rá, szükség esetén ágyneműt cserél. Enni-, inni ad, a napi teendőket ellátja?  

Szakszerű, minőségi ellátást, olyan helyen kaphatja meg a betegember, ahol jól koordinálják a feladatokat. Senkinek nincs lekötelezve, megfizeti a megfelelő szolgáltatást, megveszi az igényeinek-, anyagi lehetőségének  megfelelő „csomagot” megkapja a szerződésben lefektetett szolgáltatást, és nem szorul szívességi segítségre.

Ezt próbálom megérteni a környezetemmel.

Ne legyen senkinek lelkiismeret furdalása, mit, hogyan-, ki-, tud-, és fog megoldali, hogy ne sérüljön a saját énsémája, a munkája, családja biztonsága?

Van egy hely, amit évek óta követek. Hasonló, mint „A lélek húrja c. kisregényemben az Ezüstszekér, amit a képzeletem tégláiból építettem a magamfajta értékrenddel rendelkezők számára.

 Ott abban a közösségben életem utolsó állomásán szívesen váltanék peronjegyet...

Az én tudattomban az a gondoskodó cselekvő szeretet, amikor nem terhet rakok családomra, szeretteimre, hanem olyan körülményt teremtek, amivel tehermentesítem őket. Olyan fészket  hagyok rájuk ahol biztonságban túlélhetnek minden vihart, mert fejük fölé „tetőt” kaptak tőlem.  

Tisztelni, szeretni csak azt lehet, aki családjának békés nyugalmát, boldogságát, biztonságát fontosabbnak tartja, mint a saját tehetetlenségének ellátását kiköveteli magának.

Az én box meccsem még a első menetnél tart, a kesztyű a kézen marad, sok lesz az adok-kapok ebben a témában a győzelemig. Harcolni kell ne várjuk meg, míg padlóra kerülünk, és ránk számolnak, mert akkor már késő lesz.

Következett a nap harmadik ajándéka

Ki kell beszélni mindent, ami a januári remek laborom, és álltalános állapotom követően a harmadik oltást követő pár nappal kezdődött és három kórházi ápolással, a kétoldali tüdőembóliában teljesedett ki. Negatív covid tesztek mellett. Részletek az előző fejezetekben olvashatók-.

Van pár összeegyezhetetlen, megválaszolatlan kérdés bennem. Vannak megerősítő kijelentések a feltételezésemre, és tagadások ellene. Sejtetnek, de ki nem mondanak, ki nem mondhatnak. Mint egészségügyi szakdolgozó nem érem be fél mondatokkal, be nem fejezett félmondatokkal. A végére járok, döntöttem el.

Délután vittem az utolsó zárómat. A rendelőben a helyettes főorvos úr fogadott. Régi ismerősök vagyunk több évtizede annak, amikor fiatal orvosként ügyelt velem a központi ambulancián.  Nyugalmas ügyeletek voltak, tudtam körültekintő, lelki ismeretes, betegcentrikus, megbízható a doktor. Sokat beszélgettünk a betegekről, betegségekről.

Így volt ez ma is, mindig örülök, ha találkozunk, bízok benne. Évtizedek múlva, kendőzetlenül őszintén beszéltünk a betegségeimről, a kétoldali tüdőembóliámról, szerencsés embernek tart, mert bizony ilyet nem szokás túlélni. Témát váltva a könyveimről is szó esett, rákérdezett „ezt” is megírom? Válaszom igen, mindent tabuk nélkül, ami a mezsgyén történik velem, és ígéretet tettem a főorvos úr lesz az első, akinek a könyvem tisztelet példányát átadom majd, mert szeret engem az Isten és bízom benne kapok időt…!

Bizony ez így van minden nap meg kell köszönni, sok szerencsét és sikert kívánt nekem ezekkel a szavakkal. A szerencsét megkaptam, - mondta, túléltem azt, amit kevesen…. a siker így garantált lesz. Evvel köszöntünk el egymástól.

folytatom