REHABILITÁCIÓ OTTHON -1-

Mint egy film végjátékában a tengerparti homok a turista tenyeréből, úgy folyik ki a remény a mindennapok harcában az ember életéből. Amit másoktól ajándékba kapunk azt hisszük örökre megtarthatjuk, gyűjtögetünk, örömködünk, kincseinket hétlakattal vaspántos ládába őrizzük. Hiába minden elővigyázatosság, amit birtokolni szeretnénk, az csak kölcsönben lehet a miénk, ismeretlen körülmények között elillan.

A mezsgyén készített leltárból sok minden hiányzik. Érthetetlenül állunk a tények előtt, amit biztosnak hittünk, azok „szöktek” meg elsőként, láthatatlan rést vájva, maguknak a vas veretes láda oldalán.

Nem vigyáztunk rá, nem jól vigyáztunk rá. Nem érezték jól magukat, el-, és bezárva. Miért csodálkozunk ezen, a lélek is akkor boldog, amikor szárnyalhat. A madár is abba a fészekbe tér vissza, ahonnan kirepülhet, de a vihar elől biztonságban visszatérhet.

Mezsgyén várakozva  a lélek ledobja magáról a bilincseit, meztelenre vetkőzik, mielőtt hazatér teremtőjéhez. Nem tűr magán semmi sallangot, amit a kivetett sorsa aggatott rá. Abba a lélek közösségbe, ahonnan elindult, megkeresni párját, lélekcsaládját.

A visszatérésről, életeken átívelő találkozásokról, sorsközösségekről

sok féle   „tan, tudomány-, ál-, és féltudomány kering”.

Hiszek a létező másik világban újraélesztésem során be is pillanthattam. Hiszek a sokad-íziglenes -azonos családokba való újjászületésekben, váltakozó nemben és szerepekben, a lélek tanulófolyamatának megfelelő tematikájában.

Kezdő nővérként sokat foglalkoztam a témával. Figyeltem az útra készülök viselkedését, szavait, olykor a már megfakult, elhomályosodott szemek egy név-, vagy családtag említésekor, visszanyerték fényüket, csillogásukat. Egyetlen távozni készülőtől sem hallottam más világrészeket, idegen rasszokat, vagy kultúrákat emlegetni, a felkészülés során.

Saját családjából előre mentekkel, rokonokkal „beszélgetnek” az agónia küszöbén.

Abban az időben tanultam meg a szemen keresztül a lélekkel kapcsolatot teremteni. Számomra azóta a szemkontaktus a szavaknál többet jelentenek.

Szeret engem az Isten, nem büntetés a mezsgyén töltött idő, kemény tétel ez a vizsga előtt. Néha úgy érzem magam, mint a copfos kislány, nagyapja szerszámkovács műhelyében kemény acél ráspolyok vágására rácsodálkozva, s lehullott acél reszelékek csillagszórós -örök karácsonyt varázsló- örömében. Máskor szememben a félelem és szépség kettőségében, a vörösen izzó tűzben a hajlékony acél  elveszített tartása, formálhatósága jut eszembe. Így változnak a napok órák, percek, öröm és félelem követik egymást.

Furcsa világ a mezsgye, a lélek edzőterme. Itt nincs halasztás, mulasztás, "elfáradtam, nem bírom tovább, majd holnap folytatom…" itt és most van.  Kemény munka. nagy a tét, aki megbicsaklik. elesik és nem áll fel, biztos vesztes lesz, aki verejtékében megfürödve, akár négykézláb is tovább csúszik araszolva elérheti a kitűzött célt, győztesként hagyja el a pályát.

A léleknek mankó kell, épp úgy, mint a testnek az anyagnak. Az anyag-anyagból készítettet-, a lélek-lélektől-lélekig ható szeretetet, gondoskodást, figyelmet igényel.

A mezsgyét csak ezekkel leszünk képesek magunk mögött hagyni.

Folytatom