Rehabilitáció otthon

MEZSGYÉN 9. – A HALÁL ÁRNYÉKÁBAN, A REMÉNY KAPUJÁBAN –

Rehabilitáció otthon

A test-, lélek-, szellem harmóniája rendkívül érzékeny a lábadozások időszakában. Minden betegség a lélek segélykiáltásával kezdődik, minél későbben halljuk meg a figyelmeztető, és intő jeleket, annál tovább tart a regenerálódás.

Nem figyelünk magunkra, pedig a belső hang olykor már sikolt a lélekhangjával, sőt testbeszéddel, az „anyaggal” is üzen. Utólag könnyű felismerni, és korholni magunkat, emlékeztetve, „hallottam, éreztem, tudtam” még sem tettem ellene semmit.

Január 3-án megtettem, amit a lélek diktált, produkáltam egy fantasztikus, tökéletes „nagylabort”. Ugyan ezen a napon hoztam egy rossz döntést. Pedig! Éreztem, nem kellene.

15-én felvettem a harmadik oltást, 22-én már kórházban voltam, terhelésre jelentkező-, később pihenéskor is jelentkező fulladással, fáradékonysággal, és vashiányos vérszegénységgel. A háttér feltárásának érdekében bevállaltam a gyomortükrözést, ami kimutatta a gyomor műtéti szél gyulladását, ennek azonban nem volt köze a hirtelen fellépő vérszegénységhez.  A fulladás hátterét nem végül is nem sikerült kideríteni, annak ellenére, hogy tüdőgyógyász is látott. A RTG lelet alapján CT-t javasolt. Ez előjegyzés alapján megtörtént. A képalkotón megjelenő elváltozásokat –mindkét oldali lapszerinti dystelectasia-t, régebbi történések maradványának tudták be. Teltek a hetek, állandó fáradékonyság miatt „félemberként” éltem az életemet. Ebéd után ágyba kerültem. Szedtem a vasat, de jelentős javulást nem észleltem.

Május 5-én ismét jelentkezett a fulladásos roham, a nap folyamán minden órával nehezebben lélegeztem, egyre kevesebb lépést tudtam megtenni. Estére minden mozdulat légszomjat okozott, kezem, lábam jéghideg lett, járásképtelenné váltam, talán már a hullafoltok megjelentek, amikor kértem, hívjunk mentőt, mert itt halok meg. Valóban nem sok kellett volna, hogy másik kocsi jöjjön értem. Barátnőm magasan kvalifikált szakmai tudású mentőtiszt fiának köszönhetem a gyors-, szakszerű ellátást, vízhajtók, hasig érő oxigén maszkkal, nyelven alá puffok, itthon 190/130 Hgmm vérnyomás, keringés elégtelenség. Így érkeztünk az SBO –ra, nem érzékeltem az időt. Vérvétel, EKG után ágyastól a RTG-be vittek, onnan egyenesen a Kardiológiára kerültem, szigorú ágynyugalomra ítélve. Előző részekben leírtam a részleteket. Másnap szív, UH történt majd mellkas CT,  ami lesújtó eredményt mutatott.

Kétoldali minden lebenyre kiterjedő tüdőembólia.  Mezsgyére kerültem.

A mindenre kiterjedő gondos, körültekintő terápiának köszönhetően túléltem az akut szakot. Amikor felkelhettem a szigorú fekvés-, és tartós oxigén terápia után, a lábam nem engedelmeskedett. Már az osztályon gyógytornász segítséget kaptam, de nem sokat javultam. Oldalra görnyedve, sántítva hagytam el az osztályt. Alig tudtam magam betuszkolni Anita autójába.

Négykerekű segédeszközzel, és botokkal közlekedtem a lakásban. Alig pár napos otthonlét után ismét a CT alatt feküdtem. Az eredmény itt is kétségbeejtő lett, 6 mm-es csigolyaelcsúszás és a gerincsérvek, valamint egyéb elváltozások okozta ideggyök nyomás miatt lábfejem bénulni kezdett.

Ismét kórház, Neurológia és Stroke osztály következett.

Infúzió sorozat, gyógytorna, masszőr, és minden igényt kielégítő nagyon figyelmes terápia, ápolás következett. Minden nap jobb lett, bénult lábfejem megmozdult a fájdalom csökkent, bot nélkül tértem haza. Itt tartok most.

1985-ben mellékvese-daganat miatt j. oldali totális mellékvese eltávolításomkor megismertem a létező másik világot. Újjászületésem után „Új emberré váltam” felcserélődtek a fontossági sorrendek.

A lélek a MAG, a test az anyag, a matéria, a ruha –a test- másodlagos számomra.

A mezsgye egy újabb állomás, ahol a sorsvonatom jelenleg vesztegel. Közben a sínekre váltókat állít az idő, merre tovább, még nem tudni. Egy biztos, az anyag nyert egy csatát, de a lélekben dúl a harc, a háború még tart.

Minden nap ajándék. Tisztul a kép, érzékenyebb a lélek a MAG, az antennán, élesebbek a jelek. A pillanat töredéke felértékelődött, saját magamon meglepődtem, visszatért lelkembe a gyermeki énem lenyomata, a hangomat elnyomó hangos kacagások, újra figyelni tudok a neszre, a madárcsicsergés hangszínére, orromban érzem reggelenként tölgyfa-fotel illatát, ujjaim alatt bizsergést érzek, ahogy végigsimítok a faragásokon, és elszürcsölöm az első kávémat, a karfák ölelésében.  Varázslatos boldogság tölti el, megszokásból, életforma lett, a reggeli mennyei látogatás, ahonnan az imahídról visszatérve ott pihenek meg…  

Aztán megtörik a varázs, egy kép, rosszul értelmezett jel, vagy szó, rossz hír, s jön egy pillanat, kártyavárként omlik alá a remény. Tudom, és értem, most kell erősnek lennem, nem feladni, de a mezsgye már csak ilyen… A tagadás-elfogadással, a veszteség és reménnyel, élet és halállal, a bizalom a hitetlenséggel kéz a kézben együtt jár, és harcolnak egymás ellen.

 A test mankóját „tegnap” sutba dobtam, de mi lesz a lélekmankónak a sorsa a mezsgyén? Ezt a pakkot csak ezután bonthatjuk ki…

Folytatom