Érkezés a z osztályra

MEZSGYÉN 8. – A HALÁL ÁRNYÉKÁBAN, A REMÉNY KAPUJÁBAN –

ÉRKEZÉS AZ OSZTÁLYRA

Anita pontban 7-kor érkezett. Bepoggyászoltunk a kényelmes a kényelmes kocsiba, és irány a kórház. Korán érkeztünk, még is az intézményben elég messzire találtunk pakolót. Végül ezt is megoldottuk, kicsit kacskaringós úton, de feljutottunk lifttel a hatodikra. Az osztályon már zajlott az élet. Megkezdődött a program, Anita intézte a formaságokat a felvételhez a földszinten, és elment nekem friss péksüteményt venni a vérvétel utánra. Szegény nővérke, igen csak furcsa testtartást vett fel, rossz vénáim miatt a kézfejem is igénybe véve, a sokadikra sikerült egy „mentős” vénába kanült helyezni. Következett a felvételi ápolásterv, majd a mindenre kiterjedő vizsgálat, és az osztályos elhelyezés. Ötágyas kórteremben két szabad ágy közül választhattam. A vizesblokk melletti lett a nyerő, egy lépés és elérem a falat, támaszkodhatok, a másik kezemben a bottal, biztos odaérek, ha „sietnem” kell. Furcsa fintorra a sorsnak, és üzenet a lélek segélykiáltásával az anyagnak. Január óta egyfolytában megakarják velem érteni, ne siessek, az út még nincs kikövezve, balesetveszélyes, ezért gondoskodtak, hogy megtorpanjak, ne tudjak előre haladni.

Hogy milyenek vagyunk mi emberek elgondolkodtató. Nagy laborral kezdtem az évet. Kitűnően vizsgáztam, remek eredményekkel bizonyítottam önmagamnak, jól vigyázok az egészségemre. Alig telt el két hét, hoztam egy rossz döntést, nem kellett volna. Ugye „…a szamár is jó dolgában megy a jégre táncolni, hogy összetörje csontjait….”

A félelem bennem a covidtól túl erős volt… Azt még kivédtem, nem lettem covidos, csak fáradtam, terhelésre fulladoztam, a vasraktáram a nem a tófenekében landolt, csak a békafeneke alá került.

Innen nem volt felállás, következett a mezsgye. Részletek az előző részekben.

Minden lebenyre kiterjedő tüdőembólia, több napos masszív oxigénterápia, szigorú ágynyugalom, és ennek minden velejárója. Elérkezett a „nagy nap” felállhattam, felkelhettem, járkálhattam -volna-. Jött a gyógytornász, megmozgatni izmaimat, de a derekam bizony nem engedelmeskedett, a lábam zsibbadt, lábfejem bénulni kezdett.

Alig pár napos hazai levegő után ismét a CT alatt feküdtem. Leletem 6 mm-s csigolya elcsúszása, és régóta meglévő gerincsérve az ideggyökre hatott. Féltem elkéstem. de szeret engem az Isten. Mindig minden időben érkezik, majd az infúzió és a cselekvő szeretet megoldja, feloldja.

Mint említettem, érkezésemkor, négyen lettünk a szobába, folytak az infúziók az ágyak melletti állványokról. Megkezdődött a bemutatkozás, ahogy jó szomszédokhoz illik. Első ágyon Margitka feküdt, paplanon egy rózsafüzért pillantottam meg. Éreztem, jó időben, jó helyre érkeztem, ahol jelen van velünk a hit, és teremtőnk segítsége, áldás osztó Margitka közvetítésével, mi is részesülünk az Úr kegyelmébe. Szemben velem szép Marcsika feküdt, reggel együtt vártunk felvételre. Elnéztem az asszony, tiszta tekintetét, -mint mindenkinél a lélek tükréből olvasok-, rózsapírt festett teremtője az orcájára, szépen vágott haja, tökéletes koszorúba fonta arcát.  Harmadik ágyat pösze Erika foglalta el. Éjszaka hozta a mentő egy másik városból, a speciális Neurológia és Stroke osztályra. Beszéde számomra érthető volt, bár nyelve akadozott. Gyakorló nővérként megtanultam az ilyen beszédértést. Áldott jó lélek lakozik benne, fantasztikus erő, és akarat. Mindezeket látva tudtam, jól megértjük mindenkivel egymást.

Vártam a pillanatot, mikor találkozhatok az osztályvezető főorvos asszonnyal, aki évtizedek óta követi életemet, kórelőzményeimmel együtt. Számtalan alkalommal segített infúziós terápiája. Sőt a baloldali bénulásomból évtizedekkel ezelőtt talpra állított. Erre a találkozásra másnap került sor, amikor a nagyvizittel az ágyamhoz értek, pár érdeklő szó után, egy mondatából tudtam, ismét számíthatok rá, minden rendben lesz. Ők mindent megtesznek a többi rajtam múlik. A főorvos asszonyt mindig csodáltam. Valamikor egy összekötő folyósó választotta el a Kp. Ambulanciát  -a szolgálatom helyét- az akkori neurológiától. Fiatalok voltunk, energikusak és fáradhatatlanok.  Bennem az a maximális tisztelet él ma is a főorvos asszonnyal szemben, amit akkor éreztem, amikor a bánulásomból talpra állítottak, alig látható maradvány tünetekkel.  Minden alkalommal, amikor az osztályára lépek, úgy érzem a gyógyulás „otthonába” érkeztem. Az osztályon pedig a nem lanyhuló figyelem, gondoskodás mutatja, szeretik őt, és követik a példáját.

Nehéz osztály, talán az intenzív osztály után a legnehezebb főleg ez a rész a STROKE központ. Intenzíves múltammal átérzem az itt szolgáló orvosok, nővérek felelősségét, feladatát, és látom az alázatot, nem csak a kezükben, a szemükben is. Szeretettel és hálás köszönettel gondolok őrangyalom segítőjére Nikire, aki nem csak észben, képben is tartja az egészségügyi állapotomat, betegségem minden pillanatát, változatát, hanem helyre is tesz olykor, és azonnal intézkedik, amikor a helyzet megkívánja.

Jó volt találkozni a főorvos úrral, akihez többször fordultam problémámmal, sőt még „határon kívüli” személyes problémámon is segített.

Egy mondattal annyit, tudtam, éreztem ennyi és ilyen segítség mellett, „a mankó itt marad, mindig számíthatok rájuk”, de bot nélkül fogok távozni. Így is történt, bénulni kezdett lábfejem is követte szorgalmas gyógyulni akarásom, az irreverzibilis helyzet megfordult.

Nem sokkal később új beteg érkezett a párja kíséretében. Diétás Magdi. Volt kórházi diétásnővérünk. Évtizedek óta nem találkoztunk, örültünk egymásnak. Teljes lett a létszám, és bizony kialakult egy „szuper csapat”. Sokat tanultunk egymástól, nem fogytunk ki a témából, rengeteget beszélgettünk, párszor kacarásztunk.

Lelki-Welness… Volt itt minden-, életvíz a szerveinknek, masszőr az izmoknak, gyógytornász a csontoknak, ízületekben, és cselekvő figyelem, gondoskodás az „anyagnak”.

Egyik este a szomszéd szobából egy kedves asszony toppant be, megkért fogadjuk egy kicsit, olyan jó hallani, milyen vidám a társaság.  Szíves látásban részesítettük, bevontuk az aktuális témába. Mikor visszatért saját szobájába, rájöttünk, nem mi adtunk neki ajándékba egy óra vidámságot, hanem mi kaptunk tőle feledhetetlen történetet, olyat, amit a nevetéstől alig tudtam elmesélni a délutáni telefonban szeretteimnek.

Íme a története:

Kórházba készülődött az asszonyka, utazó táska, pakolás. Megjelent a szomszéd. Kérdezte, hova-hova ennyi cuccal?

-     a Balatonra. -volt a válasz

Mégsem mondhatta, hogy a neurológiára, még félreértené…

-     Én is elutazom holnap egy kis időre, a tengerpartra.

Egyikük sem firtatta a részleteket, mintha itt nem létezne vessző, csak pont. Témát váltottak.

Másnap reggel felvétel és mi egyebek, ugyan arra a szintre terelte a két frissen érkezőt. Nagy rendező a sors, kiosztotta a szerepeket, egy folyósóra, alig pár ajtónyira. Egyiküknek a neurológiára, másikuknak az urológiára, kinek hol jelentkezett problémája. Irultak-pirultak mind a ketten, - gondolom a „sánta kutya” este is bevillant mind a kettőjüknek azon a reggelen. Egy nappal korábban hiába titkolták, ugyan arra a vonatra szálltak fel, ami egy állomásra vitte őket. Bízom benne, majd jól kibeszélik magukból, gyógyultan és jót nevetnek rajta, ki miért titkolta el az úticélját. Megérdemlik, az Úr áldását kérem rájuk, megérdemlik. 

Mielőtt lezárom a hetedik fejezetet, elmondom. Azóta is sokat nevetgélek, olykor még magamban is, és ezt köszönöm, mindenkinek, aki a mezsgyén tartja bennem a lelket, és mindennapi cselekvő szeretetével támogat, a remény útját velem járja be, és elkísér a célállomásig.

Folytatom….