ÚJRA KÓRHÁZBA

ÚJRA KÓRHÁZBA KÉSZÜLŐDVE

Olyan az asztal előttem, mint az életem. Rend és káosz váltják egymást. Szortírozok, keresek, leletek és zárójelentések tengerében csónakázok –évtizedek alatt felgyülemlett diagnózisok szerint rendszerezek-. Minden egyes papírnak értéke, jelentősége van. Kórházunk egyik legjobbnak tartott diagnosztájának tartott főorvosától tanultuk a képzőben, a beteg pontos anamnézise, a jó diagnózis és terápia feltétele. Tudom a regulát, nem zúdíthatok orvosaimra, a jelen panaszaimhoz nem tartozó papírhalmazt, elég, ha azokat a felvételnél felsorolom. No, meg, ami a legfontosabb, ez történt egyszer velem. Nagy mappával érkeztem, dátum szerint, ahogy illik összerakva a dokumentumokat szülővárosom jó nevű klinikájának speciális osztályára. Gyakorlatból tudom,  azok a betegek nagyobb figyelmet kapnak, akik maguk is figyelnek a részletekre, így segítve gyógyítójuk munkáját. Felvételem után, megnyugodva vártam soromra a hosszas vizsgálatok előtt. Minden terv szerint, egymásra épülve  haladt  a maga útján. Osztályos orvosom néha olyan kérdéseket tett fel, amik fehéren-feketén leírva a mappában hevertek. Nem értettem, abban a korban még nem a virtuális világban, a felhőből kellett előkotorni a dokumentumokat, így feltételeztem az a lelet véletlenül kimaradt. Készséggel válaszoltam, de a tévedés jogát fenntartva emlékeztettem a doktort, a pontos adat mellékelve van a többi lelet között. Láttam zavarát és elszégyelltem magam. Mi a fészkes fenét gondoltam, egy orvos képes fél kilónyi leletet, egy betegnél megjegyezni. Akkor ott eldöntöttem, mindig csak annyi , - az aktuális betegséghez kötődő – régi dokumentációval érkezem, ami szükséges-. Ennek következtében kerültek külön borítékba, dossziéba betegségekként,  a kórelőzmény bizonyítékai, megkönnyítve kezelő orvosaim munkáját, és a rám fordított tartalmas idő fontosságát. Őszintén megvallom konzervatív lelkemmel ma is azt hiszem, legyen bármilyen gyors és kényelmes a virtuális világ, abban hiszek, amit a gyógyítóim kezében adok, és látom elolvassa. Nem bizalmatlanság ez részemről, de magamról tudom, jobban megjegyzem, amit kezemben tartva olvasok, mint a monitoron látok. Most itt a papírok között beleolvasva, a dátumokra emlékezve rájövök, mennyi mindent bevonzunk magunknak, mikor a lelkünkben vihar dúl, vagy a hiány segélykiáltását elnyomjuk, betegségbe menekülünk, ha nem találunk jobb pótcselekvést magunknak, életünk ingerszegény időszakában. Ezek a szakaszok nem csak fizikai erőnket gyengítik, lelkünk csendes tavának vizét is felkorbácsolja. Az egészséges lélek itt parancsol magának megálljt, mielőtt lehúzzuk a redőnyt lakásunk ablakán, kizárjuk és a Napot. Szeret engem az Isten, életem fájának gyökerét próbára tette párszor a sorsom. Recsegtek a gallyak, hullottak a levelek, de a lombok félelmükben összeölelkezve védték egymást, és a gyökerek a földben maradtak. Nem vagyok depressziós alkat, megedzett az élet. Kerültem mindig a nyugtatókat és altatókat, érzékeny lélekként kisírtam, vagy kiírtam magamból, amivel nem tudtam mit kezdeni, tehetetlenségemben. Mikor a ring volt „keskeny”, vagy az „ellenség” erős, és rám számolt a „bíró” akkor is felálltam. Most megint egy döntő meccsre készülök, a bokszkesztyűt a szögről leakasztottam, a legjobb edzőt választottam, az Alázat figyel a mozdulataimra, hogy ismét nyertesként ünnepelhessünk mindazokkal, akik segítik az edzéseimet. Holnap reggel kis bőrönddel érkezem az „edzőtáborba” de előtte meggyőződök, mindent elpakoltam e benne, ami a győzelem kelléke lehet. Indul az infúziókúra, ami lábfejem bénulását megállíthatja, gerincproblémámon javítva fájdalmamat számüzi.

Folytatom