KÓRTEREM

Kórterem

Késő éjszaka volt, szegycsontom alá érő oxigén maszkkal, az ágy végén palackkal toltak át az SBO-ról a kardiológiára.  Az osztályon néma csend volt.  A nővérek ismerősként fogadtak, hiszem január végén fulladásos panaszokkal 1 hetet töltöttem náluk. Nem nagyon emlékszem másra, csak azokra a riadt tekintetekre, amivel szobatársaim követtek. Érdekes, most is a szemekre… Amióta ismerem a létező másik világ titkait, számomra az anyag jelentősége elvész, a lélek és annak tükre a szem az érték és mérték. Hallásom súlyos romlása óta a lélek a szemen át üzen, ezért nem értem csak azokat az embereket, akik a szememben nézve beszélnek hozzám. Emlékezetem óta fontos számomra, minden ember szeme, akivel kapcsolatba kerülök, ebben ismerem fel a lélek korát.

Nehéz-, lábgörcseim miatt félig át-jajgatott éjszakámról előző fejezetemben írtam. Péntek reggeltől a nagy oxigén maszkot, felváltotta, az orrba helyezhető vezeték. Fulladásom is csökkent, jobban lettem. Két aranyos embert ismertem meg, az éjszakai riadt szemek mögött. Mielőtt elindultak haza elmondták, érkezésemkor a látványom döbbentette meg-, és riasztotta őket ez miatt összenéztek, és közösen fohászkodtak, hogy addig ne…., ameddig ők itt vannak. Őket és engem is szeret az Isten, mert imáikat meghallgatta, elköszönhettünk szépen egymástól.

Délutántól egyedül maradtam. Nem bántam. Lelkigyakorlatos leltárba kezdtem. Jöttek az emlékek, futottak a képkockák. Sorsom mozijában az életem filmjét vetítették. Másként, mint eddig bármikor. Átéltem párszor hasonlót zarándokútjaimon, de nem ilyen intenzíven. Ott még voltak fájdalmas emlékek, visszatérő mondatfoszlányok, …már nem téged…  már nem tudnálak… már mást … Megválaszolatlan kérdések a miértekre, vagy a lehetett volna másként-re egyaránt.

Ezek elmúltak, az utóbbi években nem kétségeket ébresztettek bennem, hanem mosolyt csaltak az arcomra. Megismerve életeken átívelő családi karmám igazságát, szívembe béke, lelkembe boldogság költözött. Tudom, mit jelent őszintén szeretni és szeretve lenni. Boldogság számomra a minden napi imahídra lépni a Teremtő Atyám elé járulni. Kérni, és felajánlani egyaránt. Szeretteim keresztjének súlyából részt kérni, átvenni, a sajátomra tenni. Ismerem a létező másik világ legnemesebb ajándékát, a mennyei örömöt, amit, saját boldogságunk mellett és helyett szeretteink boldogsága nyújt nekünk. Szeretjük mindazokat, akik nem csak a kezükkel, a lelkükkel is simogatják, szeretteinket, családjainkat. Tudok imádkozni az ellenségeimért, áldást kérve életükre. Egyet nem tudok, gyűlölni, a bosszút csírájában is megvetem. Gazdagnak érzem magam, mert a családomért bármire képes vagyok, ha bizalmat kapok. Tyúkanyójuk vagyok, de anyatigrissé válok, ha bántani próbálják őket. Fegyverem és vértem kevés van. Kardom a diszkréció, vértem a bizalom, amit nem csak adok, de igénylek. Szavamat, ígéreteimet megtartom, szemtelen őszinteségem, olykor paradox helyzetekbe sodor, de nem bánom. A felém irányuló bizalmatlanságban fuldoklom. Pont ezért töltök most több időt légszomjas állapotban. Hiszek abban, minden anyagot –testet-érintő betegség a lélek segélykiáltása. Szeretem a tiszta, egyenes, őszinte beszédet, amiben azonnal feloldhatóak a konfliktusok, félreértések, nincsenek lebegtetések, sejtetések, szerep-, és pantomin-játék. Soha nem éltem hóember effektusban. Nem görgettem előttem semmit, mindent azonnal kimondtam, amit gondoltam, sokszor azokat is, amiket nem kellett volna. Nem ültem le azok asztalához, akik cinkelt lapokkal játszottak. Voltam mások sakktábláján paraszt, királynő helyett, akit hamar kiütöttek, s királynő ott, - ahol lehettem volna paraszt-, még is tisztelettel, szeretettel megtartottak. Szerettem szívvel, hálával, lélekkel mennyei szerelemmel földi síkon. Mindegyikben őszintén, egyet nem tettem, nem hazudtam szeretetet soha. Utálom a hazugságot, megvetem a hazug embert. Mindig mindent kimondtam, legyen az „szeretlek” vagy „nem tudlak szeretni” igaz volt. A szerepek soha nem álltak jól nekem, statiszta pedig nem akartam lenni a saját életemben. Szereztem sok barátot, és sokat elveszítettem. Kevés, de az igaz maradt. Ők nem azt várják, azt mondjam, amit hallani akarnak, hanem azt, hogy én mit tennék a helyükben. Tanácsot mások életére nem adhatunk, csak utat mutathatunk.

Senki életét ne nem kutattam, múltjának vakolatát nem vakargattam. Ismerem az isteni törvényeket, a földre feladattal és tanulni jöttünk. A lélek örök nem változik, a helyzet igen, a változás az „anyagban jön létre az anyag hatására”.

Valljuk be őszintén, minden emberben-, minden családban a környezete hatására születnek bűnben fogant titkok. A saját „házunk” sérült vakolatait javítgassuk, ne másokét kapargassuk.

Jó volt ez a mély csend, az elfogadás, várakozás, ilyenkor az embernek csak a lelkiismerete a társa, vele kell egyeztetni.

Hogy nehezek voltak-e ezek a napok? Nem! Ajándék volt minden óra. A sorsvonat futott, de minden állomásnál megállt. Kiszállhattam, megnézhettem, mennyit változott a világ, és mennyit változtatottak rajtam a körülmények. A sínekre helyezett váltók után milyen állomások következtek. Így telt a hétvége. Mivel egyedül voltam, nagyobb figyelmet kaptam, ami megvallom jól esett. Földi angyalok vigyáztak rám. Szinte óránként megjelentek, hol vérnyomásmérővel, gyógyszerrel, hasamba szurival. Ébresztettek fürdetésre, majd reggelivel, ebéddel, vacsorával, vagy csak pár perc tartalmas időt ajándékozva nekem, lelki táplálékkal érkeztek. Nem unatkoztam, egyetlen pillanatra sem. Barátaimtól napi többszöri telefonbeszélgetés ajándékát kaptam. Naponta látogatóim próbáltak felvidítani. Jó volt hallani: „veled vagyok, fogjuk a kezed, hívj bármikor,” ezek a lélekcseppek a terápiához tartoztak…

Most elfáradtam, holnap folytatom avval a csodával, amit megélhettem a mezsgyén, mert szeret, engem az Isten… Évtizedes barátságot sikerült aktiválnunk, újraéleszteni, régi barátnőm lett a szobatársam…

folytatom…