Az osztály

Röntgenből ágyastól, oxigénpalackostól egyenesen a Kardiológiára vezetett az utam, ahol a nővérek ismerősként fogadtak. Januárban 1 hetet töltöttem az osztályon, kezdödő panaszom miatt. Három ágyas kórterembe kerültem. Nem nagyon néztem szét, vagy nem emlékszem rá, abban az állapotban sok minden "kiesett". Túl voltam ugyan azon a kísérő sokkon, amit a katéter okozott. Az SBO-n még megpróbáltam tiltakozni, de hamar feladtam, beláttam és elfogadtam az indokokat, Az életemért folyt a harc, a katéter másodlagos tárgy volt a testemben. A pangást okozó folyadékot le kellett vezetni, ehhez a legkényelmesebb megoldás a beteg és ápolók számára is a katéter. Ahogy távozott belőlem a keringést terhelő folyadék az oxigén segítségével csökkent a fulladásom. Tisztulni kezdett a kép. Mivel az ásványi anyagok, nyomelemek távoztak, mindkét lábam combtőből görcsölni kezdett. A leírhatatlan fájdalom hullámokban tört rám. Jajgattam, nem mérlegeltem az időt, a napszakot, és a mellettem fekvő betegek nyugalmára sem voltam tekintettel.  A nővérek megpróbáltak csendre inteni, de be kell vallanom, a görcs erősebb volt az akaratomnál. Ma már nehéz lenne megállapítanom, a fájdalomküszöböm volt túl alacsony, vagy a görcsök erősek. Szégyelltem magam, kértem vigyenek át éjszakára valahova, ahol nem zavarom a betegek nyugalmát. Őrült fájdalommal, és nagyon rossz állapotban voltam, olyanban, ahol a legtöbb ember elveszíti önkontrollját. Először folyadékban próbálták pótolni a magnéziumot. A görcsnek meg sem kottyant, jött a vénás injekció, erre sem szünt meg, következett az infúzió. A hangom elcsitult, a görcsök is megpihentek. Nemsokára elaludtam. Reggel kissé feltisztulva felfogtam, a két szomszédom készülődött haza. Kiderült az egyikkel régi ismerősök vagyunk. Mindketten örültek a látható javulásomnak. Mielőtt hazamentek elmondták, amikor este megláttak, azért imádkoztak, addig ne haljak meg, ameddig ők itt vannak. Hétvégére egyedül maradtam a kórteremben. Jól eső érzés volt látni, mekkora figyelememmel kísérték a mindenkori állapotomat. Életem végéig elkísér intenzív osztályos "múltam", s bevallom töredelmesen az ágy másik oldalán betegként ez a hasonlítási alapom. Ezen az osztályon más protokollszerint mindenben megkülönböztett figyelmet, ápolást kap a beteg, ami talán felül is írja a hasonlítási alapot.

Másnap megkezdődtek a vizsgálatok, mindenhova ágyastól oxigénestől -palackkal- vittek. Délutánra megjött a CT lesújtó eredménye. Kétoldali tüdőembólia, ami minden lebegyben látható jelet hagyott.

Vérhígitó pocakba reggel, este, egésznapos oxigén, és egyéb gyógyszerek, szigorű ágynyugalom.

A minden igényt kielégítő ápolás során egy magamfajta beteg körül is rend és tisztaság uralkodott. Reggel nem cicamosdatás, hanem habfürdős szivacsos fürdetés, bőrápolás, babaillatú hintőporozás jár a kiszolgáltatottnak. Igen, mint anya a gyermekével úgy láttak el bennünket. Ezen az osztályon a nyúlfarknyi szabadidejükben a nővérek a betegekkel beszélgetnek, léleksimogatnak, biztatnak. A nővérek nem siránkoznak "sok a munka, kevés a pénz", hanem csendben, alázattal teszik a dolgukat, mosolyognak Senkit nem mamikáznak, megtisztelve a beteget nevükön szólítják, engem a keresztnevemen, mint régi „kolleginát”.  Ezen az osztályon a 91 évesnek ugyanaz megjár,gondoskodó cselekvő szeretetben, mint a 31 évesnek. Januári bent tartozkodásom alatt három 1931-s születésű beteg ellátását követhettem, szobatársként. Szeret engem az Isten, mert megmutatta így lehet gondoskodni, ápolni, szeretettel, léleksimogatva. Ez az osztály szanatórium lenne mindazok számára, akik a közösségi oldalaikon, hamisan informálva -talán egy demoralizálásra szakosodott média véleményformálójának szavait mantrázva, ami minden valóságot nélkülöz-  az egészségügyet pocskondiázza, kormányt köpködő hazugságokat. Nem mondom, hogy az ágazatban minden flottúl megy, de a betegellátás ezen az osztályon minden igényt kielégítő, kiemelkedő. Tudom most mondhatnák, nem mindenhol van ez így. Lehet, de minden osztály olyan, úgy működik, amilyen az osztályvezető főorvos értékrendje, figyelme, és az osztályért érzett felelőssége. Egyszóval az osztályos munka a főorvos tükörképe. Talán nem tűnik dicsekvésnek, ha leírom, az intenzív osztályról arra a belgyógyászatra kerültem, ami ennek az osztálynak az elődje volt. A központi ambulancia, ahol szolgáltam a betegeembert szintén ode tartozott. Olyan osztályvezető főorvossal, akinek az osztály orvosai, nővérei, laborosa, dietikusa az osztály minden dolgozója a „második családja” volt. Szigorú volt, de a szíve aranyból-, a lelke pedig... a mindenkori fehér köpenyénél gyolcsfehérebben vette körül magként az fizika testét. Akkortájt a fekvő betegnek nem volt pelenka, csak ágytál és haránt lepedő, igen, ha kellett óránként cserélték egy ránc sem lehetett rajta, nehogy felfekvés legyen belőle.  

Évtizedek óta a kardiológia osztályvezető főorvosa, szépemlékű áldott egykori főorvos úr utódja lett. Azt hiszem a fentiek nagy tanácsa a legjobb döntést hozta, amikor az osztály élére a betegek szolgálatára Őt választotta ki. Megvallom nagyviziteken figyeltem a főorvos asszony és az osztályvetzető főorvos úr együttmüködését. A szinkron tökéletes. Jó érzés lehet úgy rábízni a beteget az osztályos orvosra, hogy tudja, minden diagnosztikai lehetőséget kiaknázva, feltárva, megbízható terápiával, tanáccsal ellátva megelégedetten távozik otthonába, ugyan akkor követve van, nem engedik el a kezét. Itt nem csak kérdezhet a beteg, de választ is a kérdéseire, ami ma már nem igen divat máshol. itt ma is  a beteg az első. Erről az osztályról nem elmennek, hanem ide vágynak a nővérek. Szerintem az egykori belgyógyászat osztályvezető főorvos úr fentről mosolyog a bajusza alatt, hogy távozásával itt maradt az értékrendje, a betegek szolgálatát, éppolyan alázattal végzik.

Szeret engem az Isten, ugye tudjátok, hányszor elmondom. Délután bejött a nővérke és közölte, megszabadítanak a katétertől, helyette az ágytál. Aki nem élt meg hasonló helyzetet nem érti mekkora öröm volt ez számomra.

Fekve lassan megszűnt a fulladásom, igaz napokig meg nem szakított oxigén hatására a diszkomfort ézésem  csendesedni kezdett. Gondolatpókjaim munkába álltak, ezüst fonalaikkal az anyagtól egyre távolodva rokkájukon a lélekhez közelítve új fonalat szőttek. Megkezdődött a leltár, kibontva a pakkot, átértékelődnek, a részletek. Aki ismer tudja, soha nem tartottam magam bűntelennek, sem szenteskedőnek, hívő emberként élem az éltemet, még csak nem is rendszeres "gyakorló templomjáróként" hanem a teremtés szerinti lelkem igényeinek megfelelve, hiszek az életeken átívelő családi teremtésekben, az egymásnak teremtett lelkek összetartozásban, a család erejében. Emberként tanulni jöttem. Minden reggel az imahídra lépve felmegyek teremtő Atyámhoz, megbánni-, és bocsánatot kérni előző napi vétkeimért, mulasztásomért, majd magam is megbocsátok az ellenem vétkezőknek.

Egészséget, biztonságot, áldást kérek szeretteimre. Betegeknek gyógyulást, szükséget szenvedőnek kenyeret az asztalukra, tetőt minden ember feje fölé és munkához akaratot, jó egészséget, kitartást kérek.  Ez nem megszokás, hanem életforma lett számomra. Magamnak ritkán kérek. akkor is hozzá teszem, "Uram legyen meg a te akaratod", hiszen te tudod, mi a jó nekem, mi szolgája lelkemet.

A mezsgyén mindent másként lát az ember, ahol az elmúlás szele megérinti a beteget, de a remény még erősen tartja.

Folytatom.