- A HALÁL ÁRNYÉKÁBAN A REMÉNY KAPUJÁBAN-

Január végét mutatott a naptár. Az év első hónapja életem során számomra gyakran figyelmeztető jeleket küldött, figyeljek a lélek „burkára”, mert az anyag, ebben a korban már érzékenyebben válaszol szinte mindenre, törékeny.  

Úgy indult az a nap is, mint a többi. Elindultam ügy intézni, vásárolni. Maszkos időket élünk. A járvány tombol, romból, mi védekezünk. Elővigyázatos vagyok, az utcán is hordom védekezésünk eszközét. Alig másfél héttel voltam túl a harmadik oltáson. Két Moderna után, kínait kértem. Családunk orvos tagja, és a megkérdezettek -számomra hiteles emberek, orvosok- tanácsára.

A második vakcina után felborult az addig megszokott aktív napirendem. Fáradt-, álmos voltam, munkabírásom csökkent. Ezt nem szerettem volna fokozni. Háziorvosom próbált lebeszélni, és az eddig kapottak mellett kitartani. Azt is közölte, ő nem ad be nekem mást, nincs is amit kérek. Nem tágítottam, „majd az oltóközpontban” hárítottam. Még aznap délután jött a telefon, az asszisztensnő közölte, a hétvégi oltónapon mehetünk az általunk kért oltásra. Pontos időben érkeztünk, páran vártunk a sorunkra, a beoltottak „megfigyelő” idejüket töltötték a váróban. Kíváncsi emberként kérdezősködtem. Csak mi vártunk a kínaira. Megkaptuk.  Az eddig meglévő tüneteimen kívül 10 napig semmit nem éreztem. Január 3-i nagylaborom teljesen tökéletes eredményeket mutatott, nem is gondoltam a közelgő veszélye.

A parkolótól a bankig kb. 200-300 métert tettem meg, az automatánál felvettem a pénzt, és indultam vissza. Útba ejtettem egy kenyérboltot. Ketten álltak előttem, vártam a soromra. Mint derült égből a villámcsapás, fulladásos rohamot éltem át. éreztem fut ki talpam alól a talaj. Nem tartott sokáig talán 1-2 percig. majd pár mély légzés után, dolgom végeztével folytattam az utamat. Megijedtem, soha nem éreztem hasonlót.

Otthonomba érve azonnal le kellett feküdni. Ettől kezdve -egyre kisebb terhelésre- bejelentkezett a légszomjam, ami miatt több időt töltöttem vízszintesben, mint függőlegesen. Volt egy vérnyomáskiugrásos krízisem, 230/140 Hmm, ezt az egyetlen mellékvese produktumának tartottam. A másikat mellékvese-velő daganat miatt eltávolították, műtét alatti újraélesztés után élem azóta évtizedek után is az életem. Ezeket a kríziseket saját magam injekciózva „rendezem”.

Két nap múlva „covidra” gyanakodva hívtam a háziorvosomat. Tesztet rendelt. Ki is jöttek másnap, a gyorsteszt negatív lett. Tüdő ödémára gyanakodtam, 2 nap múlva megjött a végleges teszt eredménye, negatív. Az állapotom egyre romlott, már 15 lépést is közti pihenéssel tettem meg. Tovább kell lépni, megkeresni az okot. Házi orvosom vázolta a lehetőséget, kisebb nagyobb várakozási idővel. vagy a (SBO) sürgősségire menni, időt kértem a döntéshez.

Telefonon segítséget tanácsot kértem a főorvos úrtól, aki -mint életében minden alkalommal- egykori „nővéreiknek” kitüntetett figyelmet szentelt és segítőkezet nyújtott. Másnap reggel az osztályán feküdtem, állapot felmérés és az okok feltárásának minden eszközét bevetve keresték a megoldást.  Közben fellépett egy vashiányos vérszegénység. Vastagbél -Wéber- teszt negatív lett, gyomortükrözés vérzést nem mutatott, gyomorcsonkolás utáni műtéti szélben találtak gyulladást. Tehát, a gyomor-, bélrendszer vérvesztéstől mentes. Mindeközben a vasraktáram ürült. Egyetlen sehova nem sorolható tünetem volt, ami makacson kitartott. A jobb lábam vádlijának a fájdalma. Gyakran volt lábgörcsöm… ennek könyveltem el magamban. Voltam tüdőgyógyász konzíliumon.

RTG-mutatott köteges szöveti elváltozást a tüdőmben csökkent légteres részekkel, ezt előzőekben lezajlott  tüdő-, mellhártya következményének gondolták, azonban elküldtek mellkas-, és hasi CT-re. Akkor ott még nem látszott akut probléma.

Hazatérésem után, újra visszaestem, egyre fáradékonyabb lettem. Akik ismernek -a lelkemet is ismerik-, tudják, álmomban sok mindent megmutatnak, a veszélyre figyelmeztetnek. Ez nem babona, Isten ajándéka.

Mezsgyére kerülésem előtt pár héttel, nappal vésztjósló álmaim voltak. Mindhárom szobában egyszerre robbantak szét a mennyezeti csillárok, szilánkokkal, üvegdarabokkal beterítve a parkettát. nem mertek elindulni sehova….

Rá pár napra tűz ütött ki, menekültem volna, de szinte minden égett, és közeledett felém, az utolsó pillanatban szobám ablaka kinyílt és víz tódult be, ami oltani kezdte a tüzet, én az ablakom befelé hömpölygő vízben megmenekültem.

Majd következett a földrengéses álmom, mozgott a ház, morajlott a föld, az udvarra menekültem, ahogy kiértem, ropogtak a gerendák, omlottak a falak, hullottak a cserepek, nemsokára egy romhalmaz előtt álltam. A romok alatt három felismerhető emberi segélykérő hangot hallottam. Tehetetlen voltam… félelemmel és reménnyel eltelve. Tudtam, ha nem szabadulnak ki, meghalnak, de még a hangban ott az élet, élt a remény…

Ezeket követte a rettenetes álmokat követte az elrettentő valóság. Fogyott a levegő, oly annyira, hogy a legkisebb mozdulatra is fulladásos roham keletkezett. Eljött a pillanat szinte eszméletvesztés határán voltam, amikor mentőt kellett hívni.

Szerencsém volt. Szeret engem az Isten. Több, mint félévszázados családi barátságból érkezett hozzám, barátnőm mentőtiszt fia, akinek talán még a fogantatásáról is elsők között kaphattam hírt. Egész eddigi életét végig kísérve..

„Gizi néni éreztem, hogy ide kell jönnöm, ahogy az utca nevét meghallottam, -közölte barátnőm fia.  Határozottam, szakszerűen intézkedett, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Hátamra hallgatva már diktált és cselekedett, vízhajtó, oxigén, nyelven alá, nitroglicerin -szívvédő- spray és indulás a sürgősségire. Úgy el voltam látva, hogy nekik nem sok teendőjük maradt. Vissza gondolva kibontva a mezsgyére lépő pillanat batyuját, azt hiszem ezeknek a perceknek köszönhetem, hogy nem kellett „itt hagyni”, egy másik „kocsinak”.

 Minden túlzás nélkül mondhatom, már elindultam a köztes létbe, a hazavezetés angyala is készülődött. Ezt -sajnos- a minden lebenyre kiterjedő, és jelen lévő tödőembóliám igazolta. Hogy itt maradtam, hálás szívvel köszönöm a családibarát mentőtisztnek, aki visszatartott, kimagasló szakmai-, és cselekvő szeretetben kinyilvánított hozzáállásával. Lacika -nekem az maradsz- köszönetemen túl, elmondhatom, nagyon büszke vagyok rád!

 A sürgősségi osztályon földi angyalok, fiatal doktor és nővérek folytatták a harcot, állandó oxigén + vízhatók, keringés védelem mellett, vérvétel, EKG, és röntgen után azonnal a kardiológiára vittek, ahol már biztonságba éreztem magam, bár egy pillanatra sem felejtettem, a mezsgyére léptem, s még ma itt vagyok. Tudom és felmérem a rizikófaktorokat. Csatát már nyertem, de a háború még, hogy az élet jön -e ki az idő dönti el.

Egyelőre a mezsgyén vagyok. Leltározok, minden nap Teremtő Atyámnál vagyok konzíliumon, megköszönöm a tegnapot kiscsaládomat is magammal viszem. Bocsánatot kérek, bűneimért, halasztásomért, élőktől és holtaktól hetedíziglen, megbocsátom az ellenem rosszat elkövetők szándékát, akaratát. cselekedeteit. Imádkozom minden betegért, elesettekért, szükséget szenvedőért, és az ellenségeimért, mert ők nem tudják mekkora hatalma van a karmának, ami soha nem büntet, tanít, kiegyenlít.

Ameddig a mezsgyén leszek, mindent kiírok magamból. Érdekes világ ez, ahol az elfogadás és remény kéz-, a kézben sétálnak együtt a legnagyobb egyetértésben rivalizáció nélkül. . Egyenrangúvá a harmadik segítségével az -alázattal- váltak.   

Folytatom….