Ágyából rálátni a szemközti falra, hol Krisztus fején tövis koszorúja húsába marva, lecsurgó vére, felfelé néző szeme szenvedését mutatja.
Jajgat a beteg, kínját alig állja, pedig hol van az ő kálváriája...
Isten fiának szenvedését látva elszégyelli magát, fejét elfordítja, a látványtól még sem szabadul. Siettetné az időt, mely ólomlábakra váltott... Van még tartozása, üzenik odaátról. Mit vétettem? - kérdezi ezerszer, válaszra várva, hiába tudja, hogy a bűnt és vétket más mércével mérik ott fent. Felemeli ráncos kezét, kitapintja az olvasószemet, morzsolja fohászát mormolva... - bocsánatot vár...
Egyre elviselhetetlenebb a fájdalom, hasítja csontját, izmait szaggatja, fél, mégis remél. Nincs hát kegyelem, meddig kell tűrni, mennyi van még hátra az útból, mely elfogyni nem akar. Könnyei peregnek, újai megállnak az olvasó szemen...
Szólna, de nincs kinek, egyedül vívja haláltusáját. Mellette asztalka leterítve, kicsi tálkában kihűlt ebédje, órákkal előtte odakészítve. A nővér felülni nem várta, ideje nem engedte, a másik betege, kinek már étel sem kellett, későn érkezett, lábára lábcédulát készített. Így mennek el sorban, a legfelső emeleten, apró szobájukban, melyet kiemelt otthonnak hívnak…
Talpig feketében érkezik a család, átveszi a hagyatékát, bankszámlájáról –, ha volt neki, pénzét leemelik.
A lélek lebeg, látja, amint a koncon osztoznak. A test jegelve, nincs már hozzá köze, a zsinór elszakadt. Megszűnt a kín, szenvedés, csak a lélek sajog, mert tudja, amíg a Fényt el nem éri, a köztes létből szemléli, az örökösök bűnös karmát építenek…
Sírhanton, a szeretet és árulás virágai egymás mellett, megférnek…
A lélek búcsút int levetett ruhájának, s elindul a Fénybe, hol az Angyalok Kara köszönti…
Megérkezett!
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Tökéletes kép. Sajnos ilyenek vagyunk.... Péter