A tücskök is némák lettek körülötte, hegedűjük húrja elszakadt…

A rideg felszín alatt lappangó vágyakozó tekintettel követte a babakocsit toló hölgyet. Egy pillanatra feltört benne a teremtő által kapott feladata, melyet már aligha teljesíthet be, nem lehet anya. Elkésett. Futott vele az idő végtelen paripája, vágtájában észre sem vette, Isten legszebb ajándékáról önként mondott le. Sorompót állította magát, akkor, amikor jegyet válthatott volna a boldogság vonatára. A perzselő lángtól megijedt, helyette jégszobrot faragott a szívébe. Nem értette miért lett ilyen, hiszen eredendően másnak született. Gyermekként lencsibabát dajkálgatott, becézgetett, és doktor néni szerepében tetszelgett az óvodában, a kisebbeket gyámolítva.
Amióta vissza tud emlékezni, orvos akart lenni, gyermekorvos.
Múltak az évek, szorgalmával és tehetségével a célját elérte. Szakmájában száguldott vele a siker-csillogó szekere, címzetes egyetemi tanár lett hamarjában.
Imádja a gyerekeket, boldog az angyali mosolyukért, amit gyógyítással varázsol a lázrózsás piros arcocskájukra.

Egyet nem kapott meg a saját hibájából, az anyaság örömét nem ismeri meg. Magányos éjszakákon gyakorta felzokog, amikor didergő testet a múlt betakarja foszladozó palásszal.

  Az alkony acélszürke fátylat terített az égre, korán sötétedett. Hűvös volt az este, a fák összeölelkeztek, lombsátort terítettek föléje, amikor sétányon áthaladt alattuk, szakirodalommal dugig tömött pakkal a kezében.Baloldalon a vár elé érve megállt egy pillanatra megcsodálni a rács mögé rejtett szépséges Erzsébet királynő szobrát. Hirtelen mennydörögni kezdett, cikázó kékjével egy villám átszelte az eget, ijedtében megfordult hirtelen. A másodperc töredéke elég volt ahhoz, hogy a kerékpáros fiút fellökje. A fiú, mint egy homokzsák mozdulatlanul terült el mellette, vérző sebét, alkalmi cikkekkel ellátta, elsősegélyt nyújtott, és mentőt hívott, az ambulanciára is vele tartott. Később sem hagyta magára áldozatát, otthonába naponta eljárt a sebét kötözni. Nem volt nagy baleset, a seb hamar gyógyult.

Ámor azonban nem tétlenkedett ez idő alatt, nyilával meglőtte őket.

A beteg lábadozása óta esténként a tölgyfa lombja alatt a baleset helyszínéhez közeli padon vártak egymásra, majd összebújva játékosan tervezték a jövőt.
Félév elteltével, egy tücsökciripelős este a fiú arra kérte szerelmét, mutassa be, leendő gyermekei nagyszüleit. A lány először viccnek vélte a furcsa lánykérést, de látta a fiú komolyságát, és elgondolkodott. Megpörgette sorsának rokkáját, melyen elszakadt a gyengére font fonál …
Gyengesége az érzelmeit leteperte, nem vállalta fel az intézetben felnőtt fiú göröngyös életútját, simává tenni sem akarta, ezt egy testbeszédben az értésére adta, vidáman kedvese csillogó szemét, rádöbbent, a, cilós szemét, halk szomorú hanggá silányult a röpke perc alatt.Szótlanná vált, óriás gömbölyded könnycseppek csorogtak le az arcán, nem tudni kettőjük közül kit sajnált jobban. A fiú felállt, még egyszer rákérdezett, meglátta a nemet, intő fejet és elment. Örökre.

Később hallotta, külföldre távozott, volt nevelője ösztöndíjért. Híres emberként járja a világot, konferenciákat tart a családépítésről, annak fontosságáról, és értékmegőrző szerepéről. Teszi mindezt úgy, hogy soha nem élhette meg...

Álmában vívnak szócsatákat, tücsök zenére táncolnak a tölgyfák lombsátra között, sétálnak a pilácsozó csillagok kék ege alatt. Hallgatják ablakpárkányra eső koppanását, vagy egymás karjaiban szimulva álmodnak boldog holnapot, hogy a szomszéd szobában a gyerekek álom manók országában járnak, szuszognak csendesen.
A reggeli fájdalmas ébredés soha nem csitul…

Ámor többé nem kereste meg, elkerülte Őt messzire, a lehetőség egyszer volt adott, nem élt vele. A hangzott, a lélek hiába sikoltott, az egoja győzött!

A tücskök is némák lettek körülötte, hegedűjük húrja elszakadt…