2020.08.27. 22:16, Lélek Sándorné -Ekpafat-
Forró nyári napra ébredt a város, a tikkadó hőségben döntenem kellett, menjek, vagy maradjak, sok a dolgom ez arra késztetett, hogy útnak induljak. Megterveztem az útvonalat, amely hamar felborult, itt ezt nem kaptam, amott azt, képzeletbeli térképem már is átrajzolódott. Róttam az utcákat hosszában, cikában, üzletből ki, üzletbe be, míg nem az egyik Fő úti csemege előtt haladtam el, amelynek tövében, tolókocsiban egy férfi ült, előtte papírok. Nem kért, nem koldult, csak ült és várt, némán reménykedett. Elmentem előtte sietve, mert a lámpa zöldre váltott. Lelkem hamar jelzett: hová ez a sietség? Talán a félelem lett úrrá rajtam, hogy meneküljek, mert akár, holnap én is itt ülhetek?
Nem tudom. Csak azt, hogy visszafelé megállok, nem sietek.
A férfi tiszta ruhájában, rendezetten ül a helyén egy óra múlva, ugyanott. A papírból nem sok fogyott. Már a sarkon pénztárcámban kotorásztam, találtam két darab százast, markomba vettem, úgy mentem feléje. Elfogadta, megköszönte udvariasan, és egy verset adott cserébe. Szememmel pásztáztam a sorokat, utcai szemüvegemmel nehezen olvastam, de amit láttam, azonnal megfogott. Tiszta, egyszerű szavak, hogy irodalmi értéke mekkora, nem tudom, de nem is érdekel, az emberi értéket kerestem.
-Kérem uram, megengedi, hogy írjak önről és feltegyem a versét? -kérdeztem.
-Hova tenné, nem olyan jók ezek, senkit nem érdekelt, ezt még nem kérdezte tőlem eddig senki sem, de ha úgy gondolja, megtisztel vele, mondta szelíden.
Elmondtam, olyan helyre viszem, ahol jó emberek olvassák, és van két saját honlapom, ahol van segítségkérő rovatom, oda is gondoltam. Mondtam volna tovább, de félbeszakított.
-Nem szeretném, ha baja esne belőle, én nem koldulok, azért büntetnek, nézett rám félszegen, majd elhallgatott.
Úristen! Egy EMBER, ki a lába helyett kereken jár, és azon gondolkodik, hogy ne érje baj, aki segíteni akar neki.
Álltam és néztem. A szeme tiszta, mint a ruhája, a lelke is ilyen lehet.
Hol élünk, hogy itt kell ülnie a forró nyárban, és a hideg fagyban ennek az embernek, remélve, hogy megszánja valaki. Nem akartam faggatni, de azt megkérdeztem, hol lakik, a nevét a vers alatt láttam.
Ha úgy adja a sorsom, hogy segíteni tudok, már tudom, neki fogok.
Közben elmennek mellettünk az emberek. Nem áll meg sokáig senki.
Pár méterre tőlünk, a hentestől egy asszonyság lép ki, úgy néz ki, mint egy középkorú manöken, kezében jól megpakolt divatos kosárral, nagy ívet leírva, megkerülve a kocsiban ülőt. Nyakában vastag aranyláncon incselkedik a napsugár, karján vastag körkötő hirdeti a státuszát. Belvárosban lakhat, itt a közelben, dugig telt kosarát, nem cipeli messze, gondolom.
Indulni készülök, amikor megáll, egy magam korabeli idős hölgy, korának megfelelő szegényes öltözékben, kopott bukszájában kotorász, egy ötszázast vesz elő, nyújtja a férfinek, de az visszautasítja.
-Kérem asszonyom, nem akarom megbántani, de Öntől nem fogadhatom el, ugye tudja miért?
Az asszony elszégyelli magát, a pénzt elteszi, menne is tovább, de folytatja a férfi.
-Fogadja el tőlem ezeket a verseket. kéri, és át ad neki is két lapot.
A hölgy megköszöni, összehajtja, táskájába teszi.
Elköszönünk mindketten a versét osztogató úrtól, és együtt megyünk tovább.
-Megtetszene mutatni a verseket? “kérdezem.
-Természetesen.
Átveszem, olvasom, minden vers más. Megköszönöm, visszaadom, és tovább megyek.
Nincs kedvem elemezni a történteket, mert a szívem egyre gyorsabban kalapál, a szemem egyre homályosabbá válik, könnyeimmel küszködök, aztán hagyom, hogy csorogjanak az arcomon, ott a főúton.
Orosz István:
Kő-szívű emlék
Követ dobott
Fehér követ
A kéklő tóba Ő
A víztükör fodrot vetett
És mélybe szállt a kő
Könny lepte el aztán szemét
A KÍN szívébe szúrt
Mért dobta az álmok vízébe
Miért? A szívéről a súlyt.
Memori!
Harmincegynéhány éve
Írtam és én voltam az ő
Hiába múltak el az évek
A szívem lett a kő!
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Megrendítő írás, mégis szép emlék...