2020.08.12. 09:52, Lélek Sándorné -Ekpafat-
Kagylógyöngybe zárt igazság- 5. rész
A kalapdoboz titka –Kagylógyöngybe zárt igazság 5. rész
Rózsafüzérrel a kezében aludt el. Nem emlékezett arra. hogy elhagyta –e száját napzáró bűnbánó imája, ezért evvel lépett a napindító imahídra. Álma élénk volt, mint mindig. Ismeretlen helyeket járt be soha nem látott tájon. Nem ebben az életében épült házsor mellett vezetett az útja. Egy sarokhoz érve, olajszag csapta meg az orrát, a szatócsbolt bejáratához közeledve. Amint az ajtóhoz ért petróleumszag keveredve az olajéhoz, még sem volt kellemetlen. Három lépcső vezetett lefelé a szuterén belsőbe. A palló volt olajjal felkenve, tisztának és fényesnek tűnt. A pulton lámpa búrák, lámpatestek sorakoztak. Eszébe jutott, fogyóban otthon a petróleum, vett egy nagyobb flaskával így kitart egy darabig. Már menni készült, amikor az egyik sarokban megpillantott egy míves gyönyörű lámpatestet. Földbe gyökerezett lábbal mozdulatlanul állt és nézte a kézműves csodát. Mintha számsorokat vélt volna felfedezni rajta a két minta között. Szemét rászegezte az aprócska részletekre, tisztán olvashatóan megjelent a 3891 számsor. Visszalépett és beszólt a már zsebkendőnyi nagyságú hátsó helyiségben tartózkodó szatócsnak.
- Kérem szépen, legyen szíves, - eddig jutott mikor az ajtóban megjelent a kissé görbe hátú, alig észrevehetően fejét himbáló sűrű fehérhajú öregúr. Antropológia csoda volt.
Szeretném megvenni az a lámpát, - szólt hozzá imígyen.
- Asszonyom azonnal leveszem és már is az öné lesz.
Pillanat töredékének tűnt már is a polc előtt termett pár lépcsős lajtorjával.Mintha megállt volna az idő, ott állt előtte a lámpacsodával a kezében.
- Ez önre várt, tudja, honnan tudom? Ahogy a kezembe vettem megbizsergette a tenyerem. – mondta mélyen a szemébe nézett tiszta tekintetével.
Megszerette ezt az embert, mint mindenki mást, aki a szemébe fonja tekintetét, amikor vele beszél. Mosolygott, már az ő szeme is azúrkéken ragyogott. A szívében érzett hasonló bizsergést az emberi kedvesség és figyelmesség hatására.
- Tetszik tudni mit jelent az a bizsergés a tenyerében? – kérdezte az öregúrtól.
Pénz áll a házhoz. – próbálta viszonozni kissé huncut kacsintással a kedvességét.
Majd leszámolta a lámpa árát megkopott pengőben, és óvatosan a kezébe a vette a papírral körbetekert kincsét.
A bejáratot elhagyva más táj tárolt elibé. Egy tarka virágos rét, itt-ott termő és virágzó bokrokkal. Lába előtt kitaposott ösvény hevert, távolabb egy öregtölgy nyújtózkodott terebélyes lombsátrával méltóságteljesen, ágai között napsugárgyerekek ficánkoltak. A tölgyfa közelébe érve jobbra tekintve egy kispatak futott előtte, partján bánatfák sorakoztak, ezt a részletet már látta valahol, tehát még sem ismeretlen helyen barangol, fedezte fel.
Az öreg tölgyet átölelte és beszélni kezdett hozzá.
- Üdvözöllek, kérlek szépen, töltsd fel sejtjeimet éltető erőddel, elfáradtam, söpörd ki belőlem a bejárt út letapadó porát.
Érezni kezdte az energiacserét, sejtjei megújultak, tüdejét friss oxigén dús levegő járta át. Felfrissült. Megszomjazott, a kispatakhoz sétált partján talált egy kerek kőlapot, letérdelt rá, két tenyeréből kelyhet formált, s a patakba merítette. Fülében a Szférák zenéjét hallgatva ivott az élet vizéből 7 kortyot, majd felállt és folytatta hazatartó útját. Az álomkapuja itt bezárult.
Álomképei üzeneteinek fejtésébe kezdett, azonban csak rész eredményre jutott. Alig várta, hogy végezzen soros teendőivel és a kalapdoboz tetejét felnyithassa. Talán a megfejtésre is rátalál a lapok között.
Nem tévedett, a doboz tetejét levéve „Az utolsó szüret” kézirat kandikált ki a lapok fölött. Olvasni kezdte.
Az utolsó szüret - Kata emlékére-
Évek óta készült a nagy útra, szerette volna végig járni fiatalságának fontosabb állomásait. Sorsának rokkája oly messzire röpítette, ahonnan csak az emlékek fonalának vezetésével találhatott vissza. Hiába volt a nagy igyekezet, korábbi tervét, mindig keresztezte egy előre nem látott akadály. Tavasszal a férje kérte, ne halogassa tovább az utazást, ki tudja mi lesz jövőre, vagy utána, az egészségük mit enged meg. Ebben a korban nem szabad maguk előtt tolni semmit, cselekedni kell, ameddig tehetik. Közel fél évszázada járják be együtt az Úr által kijelölt utat, hálás szolgátattal, békességben, a megpróbáltatások sorát túlélve. Ezért is hallgatott a jó szóra. Nem szívesen ült már gépre, főleg nem egyedül. Társra nem tarthatott vele, kutató munkájának finisében megnőttek a határidős feladatok és a rakoncátlan szíve sem engedte.
Amint leszállt a gépmadár, szent hazája kifutóján, furcsa érzés kerítette hatalmába, olyasvalami, amit sorsfordító események előtt érez az ember. Több volt ez díszkomfort érzésnél. Szíve fittyet hányt a béta-blokkolóra, egyre gyorsabban kalimpált, ritmustalan galoppra váltva.
Itthon van, haza érkezett, ennek tulajdonította az egészet. Testvére, s annak népes családja várta a peronon. A hazafelé vezető úton közölték vele, nagy bulira készülnek, szüretre hivatalosak, reggel indulnak, biztosak benne, hogy csodálatos élményben lesz részük.
Szüret, Istenem, de régen nem volt része benne. Örvendett a hírnek, azon rimánkodott, hogy ki tudja magát pihenni az indulásig.
Másnap reggel amint leparkoltak a gazda udvarán, hangos, vidám csapat fogadta őket. Csillogó, szép metszett üvegből pálinkát kínáltak, egyik fiatalasszony kupicát nyújtott feléje. Röstellte, hogy vissza kellett utasítania, de évtizedek óta egy korty szeszes italt nem ivott, sőt, az újévet is gyerekpezsgővel köszönti, nem tudta, hogy reagálna szervezete a gyűszűnyi pálinkára. Viszont, nem fogta vissza magát a rétessel megpakolt tálnál, mindent megkóstolt. Jól érezte magát. Hamarosan beállt a sorba, testvérével együtt szorgoskodott.
Délidőben ebédhez kongattak a harangszóval szinkronban. Tele gyomorral még jobban ment a munka, a nóta is felcsendült a sorokban.
Dudaszó szakította félbe a nótázókat. A művész úr megérkezett. Az beszélik, csodálatos szobrok, kisplasztikák kerülnek ki a kezei közül, késői látogatásának az oka, hogy kiállításról érkezett, ahonnét nem könnyű szabadulni. Nem sokkal később már ő is a sorok kötött sertepertélt alkotó kezeit nem kímélve. Egyszer csak szembetalálkozott az idegennel, akinek tekintete megbénította. Levegő után kapkodott. Jaj, csak észre ne vegye senki, hogy ájulás kerülgeti. Közeledtek egymáshoz. Régi ismerősként köszöntötték egymást, érzelmeiket palástolva, nem tudták az adott helyzetben hogyan viselkedjenek.
Valamikor régen, közös jövőről álmodoztak. Első szerelem volt, a legelső minden szempontból. Talán a kor, a történelem írta a forgatókönyvüket, melyben szerepet osztottak nekik egy röpke felvonásban. A mennybéli remény pokollá változott. Nem csak meg-, de felégetett mindent körülöttük.
Évek múltán sikerült a kormot lemosni magáról, a sebeket begyógyítani, örökre maradandó hegekkel. Sorsuk vonatát a Teremtő más vágányra állította. Mindketten sikeresek lettek a saját területükön, családot alapítottak, azonban egy elvarratlan szálat hagytak maguk után. Együtt mire lettek volna képesek nem tudhatjuk meg soha.
Vacsora után nagy vigasság kezdődött, az egész napi munka jöhetett a mulatozás, táncoltak szórakoztak. Nem tűnt fel senkinek, hogy az asztal sarkán két ember csendben beszélget. Mikor a társaság indulni készült, minden a helyére került, az elvarratlan szálakra csomót kötöttek. Haragnak, dühnek nyoma nem maradt bennük, megbékélve sorukkal az Úr akaratát elfogadva távozhattak, folytatva megszokott életüket.
Este elalvás előtt Jézus példabeszéde motoszkált a fejében. „Azt a szőlővesszőt, amely nem terem gyümölcsöt énbennem, lemetszi; és amely gyümölcsöt terem, azt megtisztítja, hogy még több gyümölcsöt teremjen. Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet szóltam nektek.”
Megértette az üzenetet. Megtanulta a leckét, aki nem ismeri a poklot, máshogy látja a mennyországot.
„A szenvedésben kikristályosodott szeretet a legszebb és legtisztább...” olvasta egy életen át a titkon őrzött megsárgult levélben.
Ezt kell elfogadnia.
Folyt. köv.
Csodálatos, ahogy találkozhattak a hajdani szerelmesek.