Kagylógyöngybe zárt igazság 4. rész 

Mióta megérkezett a lelkében dúló vihar kezd elcsendesedni. Még magasra szöknek a sorstengerből feltörő titkokkal tarajozott hullámok, de az életvitorlái tartják magukat, bármilyen félelmetesnek tűnnek, végül a tengerbe erejüket veszítve visszatérnek. A vihar utáni csendben lassan tisztul a kép, egyre messzebbre lát. Az égen tovaúszó fenyegető fekete felhők mögött néhol már kivillan a remény kékje. Hitével felvértezve indul az önmagával meghirdetett csatába. Meg kell nyernie. Életében bekövetkező változások új én-séma felépítésére késztetik. Talán, még ma szembe kell néznie a tükörrel és lebontani mindent, ami torzítja a képet. Meg kell értenie nem, hagyhatja figyelmen kívül a megmásíthatatlan valóságot. Számára nincs bocsánat, minden nap éreztetik vele más-más formában. A múlt helyrehozhatatlan árnyékában nincs értelme napfényre várni. Sem úgy élni, hogy miden reggel az eget kémlelni vajon mekkora vihar várható. Be kell zárni minden ajtót, ablakot, ha nem akarja még egyszer átélni az eget kettéhasító mennydörgést, életfájába becsapódó villám mindent megsemmisítő erejét.  

Álmaiban így is sokszor visszajár múlt, hiába keres a távolban egy házat, a téren és a folyóparton egy padot, hol szeretne megpihenni, mindig másfelé visz az útja. Annál a bizonyos kavicsbányánál köt ki. Azon a sorsfordító helyen, ahol először megtagadták a kanyargós útnál, a kormánnyal manőverezve eljött az átkozott pillanat, amikor szembesítették vele, mást szeretnek.

Egyetlen álombéli bóklászásában sem tudta felköhögni annak az átkozott útnak porát, sem az akkor rátörő halálfélelmét feledni.

Álmaiból csuromvizesen ébredt, nem értette miért csak az ő emlékeiben él ennyire élesen annak az átkozott napnak a képe. Tudja, hogy ne tudná, hogy minden, ami ezek után történt annak a napnak a következménye volt, akkor is, ha egyesek által mantrázott féligazságot fogadták el hitelesnek.

Élete kispatakjának partján lévő bánatfák lehajló ágait a patak vizével évtizedekig simogatta.

A felkavart vizet nehéz lecsendesíteni, a mederalján évtizedek óta szunnyadó kis élőlények, kavicsok ismét útra kelnek a hömpölygő patakban a nagy folyó felé, a lélekcserepek zajának kíséretében.

 Talán az igazság habarcsával sikerülne a cserepeket összeragasztani, belőlük védőbástyát építeni, ami mögött felhúzhatná azt a sátrat, ami ellenáll minden viharnak.

 Idáig jutott gondolatfonalának gombolyításával, amikor a kalapdoboz tetejét felnyitotta. Kávéját maga mellé tette és folytatta a napokban abbamaradt kagylógyöngybe zárt igazság kéziratának rendezését.

 Elsőnek egy megsárgult kézzel írt, füzetből kitépett lap került a kezébe. Fiatal kéz írhatta valamikor, egy kis túlzással, gyöngybetűknek is tűnhetnének, ha nem lógna ki belőle a „ j”. és „z”. alsó szárba szökkenő jellegzetes, furcsa hurkolása.

Jobb sarokban a megjegyzéssel: „Kata emlékére”

 Narkózisban

  

Fiatalasszony áll a fehér falak között,

Ideges verejték csorog le sápadt arcán.

A fájdalom könnye záporként hull

Sárga fehér-tüllös hálóingére

 

Méhében elhalt magzatával

Vár a fehér falak között.

 Nyílik, az ajtó nevén szólítják

 Megszédül, zokog, lassan elindul

 Az éterszagú falak között.

 

Nem gyermekem! Nem szabad!

 A semmibe veszned ily korán!

 Könny csordul le a fiatalasszony arcán.

 Ekkor az orvos felkiált, - narkózisban van

 A műtétnek 20 perc múlva vége már.

* 

Kisangyal száll fel a mennybe

 Fényruhácskába öltözve, vissza Teremtőjéhez

 Szárnyairól anyja tengerkék szemének

 Igazgyönggyé vált könnyei hullnak  

 Hátrahagyott földi útjának porába.

 ***

Ha eljönnél egyszer

 

 Ha eljönnél egyszer szerény kis szobámba

 Nem gyújtanák, villanyt az túl fényes lenne

 Hangulatlámpánál lesném halk szavad

 Nézném a vágytól csillogó szemed

 Azután a csendben megcsókolnálak.

 *

 

 

 

 

 

1

1