2020.08.10. 22:44, Lélek Sándorné -Ekpafat-
A kagylógyöngybe zárt igazság 4. rész
A kalapdoboz titka
Kagylógyöngybe zárt igazság 4. rész
Mióta megérkezett a lelkében dúló vihar kezd elcsendesedni. Még magasra szöknek a sorstengerből feltörő titkokkal tarajozott hullámok, de az életvitorlái tartják magukat, bármilyen félelmetesnek tűnnek, végül a tengerbe erejüket veszítve visszatérnek. A vihar utáni csendben lassan tisztul a kép, egyre messzebbre lát. Az égen tovaúszó fenyegető fekete felhők mögött néhol már kivillan a remény kékje. Hitével felvértezve indul az önmagával meghirdetett csatába. Meg kell nyernie. Életében bekövetkező változások új én-séma felépítésére késztetik. Talán, még ma szembe kell néznie a tükörrel és lebontani mindent, ami torzítja a képet. Meg kell értenie nem, hagyhatja figyelmen kívül a megmásíthatatlan valóságot. Számára nincs bocsánat, minden nap éreztetik vele más-más formában. A múlt helyrehozhatatlan árnyékában nincs értelme napfényre várni. Sem úgy élni, hogy miden reggel az eget kémlelni vajon mekkora vihar várható. Be kell zárni minden ajtót, ablakot, ha nem akarja még egyszer átélni az eget kettéhasító mennydörgést, életfájába becsapódó villám mindent megsemmisítő erejét.
Álmaiban így is sokszor visszatér múlt, hiába keres a távolban egy házat, a téren és a folyóparton egy padot, hol szeretne megpihenni, mindig másfelé visz az útja. Annál a bizonyos kavicsbányánál köt ki. Azon a sorsfordító helyen, ahol először megtagadták annál a kanyargós útnál, ahol a kormánnyal manőverezve eljött az átkozott pillanat, szembesítétték vele, mást szeretnek. Egyetlen álombéli bóklászásában sem tudta felköhögni soha annak az útnak porát.
Álmaiból csuromvizesen ébredt, nem értette miért csak az ő emlékeiben él ennyire élesen annak az átkozott napnak a képe. Tudja, hogy ne tudná, hogy minden, ami ezek után történt az ő bűne és felelősségének következménye, akkor is, ha a mások által mantrázott féligazságot fogadták el hitelesnek.
Ma már tudja rosszul döntött, amikor a felismert lehetőséget megragadta. Hagyni kellett volna, az égiek ajándékát és tobbra is az életvizének kispatakjának partján lévő bánatfák lehajló ágainak simogatására bízni, annak csendes folydogálását., A felkavart vizet nehéz lecsendesíteni, a mederalján évtizedekig szunnyadó kis élőlények, kavicsok ismét útra kelnek a hömpölygő patakban a nagy folyó felé, a lélekcserepek zajának kíséretében.
Talán az igazság habarcsával sikerülne a cserepeket összeragasztani, belőlük védőbástyát építeni, ami mögött felhúzhatná azt a sátrat, ami ellenáll minden viharnak.
Idáig jutott gondolatfonalának gombolyításával, amikor a kalapdoboz tetejét felnyitotta. Kávéját maga mellé tette és folytatta a napokban abbamaradt kagylógyöngybe zárt igazság kéziratának rendezését.
Elsőnek egy megsárgult kézzel írt, füzetből kitépett lap került a kezébe. Fiatal kéz írhatta valamikor, egy kis túlzással, gyöngybetűknek is tűnhetnének, ha nem lógna ki belőle a „ j”. és „z”. alsó szárba szökkenő jellegzetes, furcsa hurkolása.
Jobb sarokban a megjegyzéssel: „Kata emlékére”
Narkózisban
Fiatalasszony áll a fehér falak között,
Remegő lábai épp, hogy megtartják.
Ideges verejték csorog le tarkóján.
A fájdalom könnye záporként hull
Sárga fehér-tüllös hálóingére
Méhében elhalt magzata
Eltávolítására vár, remegő testtel.
Nyílik, az ajtó nevén szólítják
Megszédül, zokog, lassan elindul
Az éterszagú falak között.
Nem! Nem gyermekem! Nem szabad!
A semmibe veszned ily korán!
Könny csordul le a fiatalasszony arcán.
Ekkor az orvos felkiált, - narkózisban van
A műtétnek 20 perc múlva vége már.
Kisangyal száll fel a mennybe
Fényruhácskába öltözve, vissza Teremtőjéhez
Szárnyairól anyja tengerkék szemének
Igazgyönggyé vált könnyei hullnak
Hátrahagyott földi útjának porába.
***
Ha eljönnél egyszer
Ha eljönnél egyszer szerény kis szobámba
Nem gyújtanák, villanyt az túl fényes lenne
Hangulatlámpánál lesném halk szavad
Nézném a vágytól csillogó szemed
Azután a csendben megcsókolnálak.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Nagyon szép sorok...