A kalapdoboz titka – Kagylógyöngybe zárt igazság- 3. rész

A történet és a szereplői fiktívek, a hasonlatosság véletlenszerű lehet. Szép emlékű lelki-barátnőmnek Katának írtam egykor, „ A kalapdoboz titka„ c. fejezet

„A kagylógyöngybe zárt igazságok” alcímű részleteket.

A lélek csendje szerkesztés alatt álló közös könyvünkben ezek külön fejezeteket kapnak. Fogadjátok szeretettel.

A kalapdoboz titka – Kagylógyöngybe zárt igazságok- 3. rész

A nagy asztal közepén a gyertyatartó és virágváza között a kalapdoboz kincsei lassan a mappába kerülnek. Régen megírta, még Kata életében. Emlékszik arra az estére, amikor telefonon beolvasta barátnőjének. Percekig hallózott, mert a vonal túlsó végén néma csend fogadta. A csendet hangos zokogás törte meg. Nem sokat tudtak beszélni a novella után. Pár napig nem is merte kibontani a témát. Volt Katának egy titka, amiből csak apró morzsákat osztott ki egyetlen barátnőjének. Ez a novella a morzsákból született.

Az asszony miután visszatért az államokba keveset aludt. Amint pillái elnehezültek azonnal elindult sorsának mozijában a múlt vetítése. Próbálta tompítani a képet, de bumerángként hatott egyre kontúrosabbak lettek a kockák, egyre éberebb lett. Peregtek a kockák. Elkerülhetetlen volt találkozása az első szerelmével. Keresztapja volt az arának, mivel édesapját elvitte a rettegett kór, ő vezette fel a menyasszonyt az oltárhoz. Hiába gondolkodott, nem talált kifogást a távolmaradására, hiszen az örömanya gyermekkori barátnője. Nem éltek egymás életében, a távolság miatt, de minden jeles eseményt együtt ünnepeltek, vagy együtt „temettek” megosztották örömüket, bánatukat egyaránt. Hetekkel előtte próbált felkészülni, hogy érzései rejtve maradjanak a vendégsereg előtt. Elérkezett a nagy nap. A templomban háttal állt a régi kedves, tartása most is kifogástalan, nem roppantotta meg gerincét az idő. Az esti mulatságra mindenki népes családjával érkezett. Névjegy-kártya szerinti ülésrendben foglaltak helyet. Alig pár méterre, kissé srégen ült vele az egykori ifjú, ezüstkora ellenére ma is szépnek látta, a legszebbnek. Szeme, arcéle orra semmit nem változott, talán a szemöldöke tűnt sűrűbbnek és a haja ritkult meg, de neki így volt tökéletes. Valami furcsa késztetést érzett arra, hogy mozdulataival leplezze, mennyire vágyik egy érintésre, s elrejtse kibuggyanni készülő könnycseppjeit. Jókedv és vidámság álarca mögé bújva szerencsétlenkedett, miközben hallotta lelke törött cserepeinek zaját. Hányszor gondolt a nagy találkozásra, álmodott régi utcát, ahol hiba bóklászott, a régi házat már nem találta meg…

A zenekar repertoárja igényes összeállítással vívta ki a vendégsokaság dicséretét. Várt egy nótára, remélve talán most meghallja, és megjegyzi örökre. Nem volt a műsorban, úgy látszik az egyszeri és megismételhetetlen volt ott a vonaton, ahol neki énekelte… „Minden imámba belé szövöm a nevedet…” Ennyi maradt meg az emlékezetében. Évtizedek óta keresi, de nem lel rá sehol. Talán igaz sem volt, csak a képzelete szülte ezt egy mondatos szöveget? Tette fel a kérdést oly sokszor magának.

Máshogy képzelte el a nagy találkozást. Lába elé terítené az éj csillagjaiból szőtt gyönyörű lápisz kék bársonyát, megterített asztalon, kedvenc ételével várva kedvesét. Megmutatta volna arany karkötőjét, melyben az a cizellált gyűrű is benne van, amit tőle kapott egykor és belsejében vésve a név és év. Alig talált ékszerészt, aki valóban a "hozott" anyag feldolgozását vállalta, és készített belőle háromszínű arany karkötőt. Dupla "zárral" kérte, a benne lévő kincsét féltve.

Befelé hulló könnyek és zárt ajak néhány szemkontaktus jutott csak nekik, pár mély sóhajtás.

Visszanézve többször a lakodalmi videót, nem ismert magára, erőltetett mosoly, már-már hebrencsnek tűnő félresikerült mozdulatok, fura testbeszéd. Nem! Ez nem Ő! Ez egy rosszul sikerült védekező szerep az érzelmek leplezésére. Azonban a videón döbbenten fedezett fel egy kockát, a gondosan elkészített ajándékát, organza zacskóba rejtve, egy pillanatra a kezében tartva, nem érdekelte ki mit lát meg benne, vagy belőle. Igen a kezében tartja annak ellenére, hogy átadni nem volt alkalma.

Vannak szerelmek, amiket csak a lélekharang képes elválasztani, főleg, ha egyszer kimondták egymásnak a "holtomiglan-holtodiglan"-t.