2020.08.03. 14:47, Lélek Sándorné -Ekpafat-
2. rész
A kalapdoboz titka
Kagylógyöngybe zárt igazság 2. rész
Már 1 hete szokja a zsebkendőnyi garzon falatnyi kényelmét. Soha nem gondolta, hogy ilyen jól meglehet férni ekkora helyen. Kényelem, pompa. Ahogy ezt kimondja, elmosolyodik, és tényleg az. Nem gond naponta végig törölni a gránitutánzatot, friss illat, portalan járólap.
A szobában kicsi, de igényes kárpittal behúzott tölgyfa bútorok. Jól megférnek a fapadlót utánzó laminált padlón, a leterített gyapjú, kézi csomózású szőnyegen. Az ablakon nehéz, kissé lefelé bomló, a garnitúrával színben harmonizáló sötétítő függöny. Nem szereti lehúzni a redőnyt, jobban érzi magát a hangyányi, éppen, hogy érzékelhető vagy sejthető átszűrődő fényben. Korán kelő, amint hajnali pirkadat megsimogatja pilláit, szeme kipattan. Óvatosan kinyújtogatott végtagjainak ropogása figyelmezteti ideje indulni. Fürdőszobának nem nevezhető vizesblokkban sokáig üldögél a zuhany alatt a lehajtható kis fali ülőkén. Jól esik neki, ahogy testén végigfolyik a vízsugár, simogatva bőrét. Könnyeinek sós ízét olykor belemossa a szájaszegletén bejutó vízpermet nyelvének ízlelő bimbójába. Érzékeny még, túl sok a lélek-szilánk körülötte. Szemben a zuhannyal termetes csiszoltszélű tükörből köszön vissza ázott teste. Nem sokat időzik a tükör előtt, vizes fiúsra vágott haját, soha nem éri hajszárító, jól megdörzsöli és mire a kis teakonyhában a fogkrém szagú szájában elszürcsöli, a reggeli kávéját addigra a haja is megszárad. Frottír köntösében az íróasztalhoz telepszik és rendszerez tovább. A kalapdoboz tartalma lassan időrendi sorrendbe kerül. Egyetlen boríték ingázik, napok óta ide-oda többször helyet cserélve. Egy mappában vannak a szerződések, a lezárt végrendelete, amit az ügyvédnek ad át másnap. Abban a kóborló borítékban egy anyakönyv, több helyen megragasztott zárójelentés, és egy láthatóan régi fekete-fehér fénykép van. A kagylógyöngybe zárt igazság. Oly sokszor szembenézett, a kor divatjának megfelelő kiskosztümben, tokkalapban ülő fiatal lánnyal és a mögötte álló helyes magas fiúval, amióta a megsárgult borítékot a kezébe vette.. Megcsodála újra szépségüket, fiatalságukat, tiszta egymásra szegező tekintetüket nézte őket egy darabig, majd kezével óvatosan visszacsúsztatta a képet borítékba és döntött. Nem adja ki, egyelőre nem. Más megoldással próbálkozik. Talán elkerülhető egy megbízható informátor segítségével, hogy féltett kincsének adatait más is megismerje, és a féltve őrzött műtermi képet megérintse.
Utálja a maffiamódszereket, soha nem gondolta, hogy alászáll és kutatni kezd valaki, vagy valami után. Régóta motoszkál a fejében és azt is tudja meg kell tennie, hogy a lelkében a káoszból érthető, élhető rendet teremtsen. Joga van megtudni az igazságot a sok gazság között. A veszteséget feldolgozni, meggyászolni, a bűntudatot maga mögött hagyva tiszta lappal kezdeni. Kiscsaládjának tartozik evvel:
Számára a bizonyított információ pont annyit ér, amennyit az ügyvéd számolna fel érte, és nem kerülne ki féltett adat a kis családja köréből.
Itt tartott, amikor megpillantott egy félig kikandikáló, A/4 lapot, jobb felső sarkán megjelölve: „Kata emlékére”. Régen írta lelki barátnőjéről, barátnőjének ott messze idegenben, honvágyának nehéz időszakában ezt a történetet. Elkezdte olvasni. Megdöbbenve tapasztalta ismét bebizonyosodott nincsenek véletlenek.
A sors sokszor közvetlen, vagy közvetve ismétli önmagát. Úgy, mint itt a kéziratban és a jelenben a két újrakezdés időszakában.
Jó döntés jó időben – Kata emlékére -
„Amint kilépett zsebkendőnyi garzonjának ajtaján, nagyot szippantott az ózondús levegőbe. Tüdeje megtelt életet adó oxigénnel, mely bejárta minden sejtjét. Falatnyi erkély előtt elterülő ősparkban gyönyörködött. A fák lombkoronái között napsugárgyerekek kergetőztek, de a Nap, már lemenőben, nyugovóra készült. Megtette! Istenem! Pedig mennyire félt a változástól. Hozzászokott a tágas, világos, magas belmagasságú, kényelmes polgári otthonhoz. Valaha el sem tudta képzelni, hogy szalvétányi területen be lehet rendezkedni. Amikor még teljes létszámú volt család, szükség volt nagy lakásra, be is lakták annak rendje-módja szerint minden zugát. A gyerekek szárnypróbálgatásait, a fészekből való végleges kiröppenés követte. Nem sokkal később a férje is eltávozott. Ez gyökeresen átrendezte az életét. Az államokban élő lánya évek óta hívja, hiszen tökéletesen beszéli a nyelvet. Csak látogatóba ment, azt sem bírta, sokáig, honvágya volt. Erős a gyökere, ide köti. Hazaszeretetét az anyatejjel szívta magába, és a szülői minta formálta jellemét. A földet, mely táplálékát ma is adja, Szent Hazának tartja. Az ország másik végében él a másik gyermeke. Tízen-éve nehéz helyzetbe kerültek. Bezárták az iskolát ahol tanított. Elfogytak a gyerekek. Sokat töprengett, hogyan segíthetne rajtuk, hogy ki tudják fizetni a felvett hitelüket. Ami megtakarított pénzük volt, elvitte a betegség, és a temetés. Nagy lakásnak, nagy a rezsije, egyre nehezebben boldogult már a csekkekkel. Nem szeretett volna úgy járni, mint szomszédja, a szintén özvegy Baloghné, aki ingatlan spekulánsok áldozata lett. Szegénynek a gyermekei a halála után kamatostól vásárolhatják vissza, ha meg akarják tartani a belvárosi örökségüket. Mindent mérlegelve a lakás eladása mellett döntött. Az árából beköltözhetett a szolgáltatóház kicsi garzonjába, gyermekének törlesztését is letudta belőle, sőt, még a temetésére is félre tudott tenni. Érdekesen alakult a testvérek közötti pénzfelosztás. Távolban élő lánya és párja hazautaztak a megbeszélt időben. Kivárták, még leszámolja az apai jussukat, majd elsőszülött gyermeke a testvéréhez fordult és átadta neki a saját részét, mondván neki nagyobb szüksége van rá. A jelenetet döbbent csend fogadta. Meglibbent a függöny egy simogató lágy szellő suhant át a nappaliban. Majd mennyei akkordok csendültek fel. Pár pillanatig tartott a Szférák zenéje. Örömzene volt, Talán maga az Úr vezényelte, mert neki tetsző cselekedetben lehetett része, ebben az elkorcsosodott világban. A cselekvő szeretet állandó vendég volt náluk. Mindig sejtette, hogy a hitben, szeretetben felnövő csemetéi megállják majd a helyüket az életben, és a testvérek egymás támaszai lesznek, ha a szükség úgy hozza. Életének egyik legszebb ajándékát kapta gyermekeitől azon az este. Férje talán még ma is élne, ha nem kellett volna mellékállást vállalnia, sokszor hajnalig a rajzasztalnál görnyedve a megvilágított tervek fölött, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt. De kellett, pedig soha nem éltek nagy lábon. A gyerekek taníttatása, a megélhetés és a lakás fenntartása megkívánta a pluszmunka gyümölcsét. Agyvérzés kerülgeti, mikor rádiózás közben hallja a hirdetést, milyen jól járnak azok, akik életjáradék-szerződést kötnek a lakóingatlanaikra. Vajon milyen jól járhat az a szülő, aki nem tud a gyermekére örökséget hagyni? Látszatja, sem marad a szorgos munkával eltöltött életének. A társasházban, ahol lakott, az elmúlt évtizedben többen beugrottak a hírverésnek. Megtehették volna ők is, hogy kisebbet vesznek, és a megmaradt pénzt felosztják gyermekeik között, de nem azt az utat választották. A kényelmüket nem adták fel, gyermekeik jövőjét áldozták fel helyette. Két fajtaszülő létezik, az egyik a szívét-lelkét odaadja, gyermekeiért mindent megtevő, a másik, a magának való. No, de ez nem az ő dolga, nem rátartozik. – dorgálta meg magát. Engedte gondolatai fonalát elgurulni, majd tekintetét ismét a parkra vetette. Az ősz tarka levélszőnyeget terített a tájra, a fehérre mázolt padok, hiába kínálták magukat egy kis pihenőre, senki nem vette igénybe. A távolban egy fa foghíjas lombsátra alatt egyetlen ember matatott. Ahogy jobban szemügyre vette, ezüsthajú férfit pillantott meg egy festőállvány előtt. A múlt szelleme mellélépett és homlokon csókolta. Emlékpalástot terített a vállára, és visszarepítette a távoli időbe. A sors vetítőjében peregni kezdtek a kockák. Mártélyi Művésztelep a szőke Tisza-partján. Kézen fogva, suttogva sétálnak szerelmével. A folyóba hajló bánatfák között kikötött csónakok ringatóznak, olykor egymásnak csapódva. A csónakoknak nem csak a vízben való siklás volt a feladatuk, a festő tanoncok gyakorlásában is fontos szerepet kaptak. Aki egyszer eltöltött ott egy nyarat, a világ bármely táján készült alkotásban felismeri a Mártélyi ladikokat. Nagyon régen nem vett a kezébe ecsetet, pedig valamikor, szerelmese volt a vászonnak és a mámorító olaj soha el nem felejthető szagának. Olykor álmában felidézi, orrában érzi a festék illatát. Sokszor elgondolkodik rajta, a képzelete játszik vele, vagy tényleg minden színnek más az illatélménye. Nem volt rendkívüli tehetség, csak szerette, amit csinált. Kollégái, miután meglátták ecsetének nyomait, egy-egy jeles családi ünnepre, gyakran rendeltek nála képet. Dicsérték a munkáját, sőt kiállítást is szerveztek számára, még sem bízott magában. Abba is hagyta a festészetet.
Azonnal le kell mennie, megnézni, mit fest az a férfi. Türelmetlensége nem hagyott sok időt töprengésre. Vállára terítette gyapjú kendőjét, és elindult a parkba. A színes kavicsok csikorgása ritmusos muzsikát játszottak cipője talpa alatt, ezüstbe hajló ritkuló kontyába belekapott az őszi szellő, kikandikáló makrancos tincseit gyengéden megtépázta, éppen úgy, mint dúshajába fiatal fiatalon. . Ahogy közeledett az ismeretlen felé, szíve egyre hevesebben dobogott. Nem értette zavarának okát. Attól nem félt, mit szól majd az idegen, ha odamegy bámészkodni. Amennyiben művész az illető, nem jön zavarba. Náluk ez természetes, sőt megtiszteltetésnek számít az érdeklődés. Minden közeledő lépésnél remegés rázta meg a testét, ismét felköhögte az emlékek porát. Levegőért kapkodott, torkában gombócot érzett, arcára rózsapírt festett a kiáramló adrenalin. Pár lépés választotta el az állványtól, amikor a félkész képet megpillantotta. Forogni kezdett vele a sétány. Érezte, ereje elhagyja, és lába alól kifut a talaj. Szemei a vászonra tapadtak. A képen, a folyóba nyúló fűzfaágak között magányosan lengedezik egy csónak. A következő pillanatban ecsettel kezében feléje fordult a mester. Szemük összekapaszkodott, nem tudtak megszólalni, egyszerre nyíltak ölelésre a karok. Ki, kit tartott szorosabban, nem tudni csak azt, hogy újra egymásra találtak, az öreg tölgy árnyékában a szeretet lombsátor alatt. Tér és idő megszűnt, öntudatlanul léptek át egy másik dimenzióba. Nem tudni mennyi idő telhetett el, mire az ölelő karok oldódni kezdtek. Egyszerre kezdtek beszélni, szinte szó szerint, szinkronban ugyanazt kérdezték egymástól. Ugyan úgy, mint régen. A két ember története a gólyabálon kezdődött. Közel egy évig elválaszthatatlan párt alkottak. Akkor úgy érezték, szerelmük olyan erős, hogy egy életen át kitart. A fiú szüleit Ázsiába helyezték, diplomata családban így szokott ez lenni. Sokáig leveleztek, később ritkultak a beszámolók, ígéretek, majd végleg elmaradtak. A távolság felőrölte a szerelmüket. Mind ketten tovább léptek, új életet kezdtek. Szép emlékként titkon a szívükben őrizték első szerelmük lángját. Az idő ugyan kicsit elhalványította, megkoptatta a részleteket. Sorsuk robogó szerelvénye külön vágányon futott. Álmaiban gyakran ölelték egymást, ébredéskor még érezte kedvese hátának minden izmát, amint végig szántottak rajta ujjai. Fájdalmas ébredések voltak ezek egy gyönyörű emlékező álom után. Évtizedek óta nem hallottak egymásról.
Ezüstkorukra a magányosok kenyere jutott számukra. Az utolsó állomáson való várakozáshoz, egymásról mit sem tudva, ugyan azt a lakóparki gondozóházat, az "Ezüstszekeret" választották. Egyikük sem gondolt a nagy találkozásra.
Alkonyodott, a férfi pakolni kezdett. Ez idő alatt az asszony hátát az öreg fának támasztotta. Sejtjeiben érezte a tölgytől kapott életerőt, csodálatos érzés járta át egész lényét az energiacserében. Új-élet köszöntött a két emberre, az egykor beteljesületlen szerelem megvalósulásának ajándékával megörvendeztetve. Ismét elválaszthatatlanok lettek. Hét hónap múlva, garzoncserével, egymás mellé költöztek. Egy ajtó beépítésével egyesítették a két lakóteret, ahol egy falatka műterem is helyet kapott. A következő évben kapcsolatukat a házasság szentségével pecsételték meg. Sokszor elgondolkodtak ki lehetett a segítőtőjük, aki egymáshoz vezette őket. Az eltávozottak valamelyike, vagy maga a Teremtő ajándékaként kapták, vagy csak egy jó döntés volt jó időben?
Amint befejezte az olvasást Kata mosolygó arca jelent meg lehunyt pillái mögött, éppen úgy, mint amikor megkapta a neki szánt novellát.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Nagyon tetszik a történet.