2020.05.31. 21:49, Más tollából bejegyezte Vinczer S. Péter
-Kellemes, nosztalgikus emlék, avagy egy kudarccal végződő küzdelmes folyamatként él önben a rendszerváltozás?
-Kettős rendszerváltozásra gondolok. Életemben ezt a kettőt el is választottam, hiszen a politikai rendszerváltozás a szabadság álma, evilági perspektíva. A keresztény rendszerváltoztatás arról szól, hogy a kapott szabadsággal mire megyünk. Az én olvasatomban, szabadság a jóra. Számomra az utóbbi az igazi, amire egész életemben, hat éves koromtól készültem. Ugyanakkor átéltem a politikai rendszerváltozás különböző fázisait. 1956-ban fiatal gyerekember voltam, az akkori folyamat a gulyáskommunizmusba fulladt. Mi, akkor azt hittük, hogy csodának vagyunk a részesei; fifikásabbak vagyunk a többi népnél, csináltunk magunknak egy gulyáskommunizmust, és azt éreztük, hogy „jaj, de jó”, milyen szerencsések vagyunk. Evilági értelemben kicsit igaz is volt, de 1989-ben és utána derült ki, hogy ez inkább hátrányunkra vált, összetöredeztek az alapok.
-Milyen értelemben?
-Jött ezerkilencszáznyolcvankilenc, az újabb politikai rendszerváltoztatás, és azt is elhibáztuk: Lépre mentünk, elhittük a nyugati világ ígéreteit. Sosem felejtem, 1989 után még mindig kutattuk, mit is jelent számunkra ez a lehetőség, és amikor az Európai Unióba léptünk, akkor egy uniós követ, bizonyos Thomas Glaser érkezett Magyarországra, és egy szűk körben arról beszélt, hogy a rendszerváltoztatás azt jelenti:, „Jövőnk a jólét”. A jólét, mint fogalom jelentése, gondtalan anyagi helyzet. Akkor erre megint „ráharaptunk”. Persze az ember az evilági vágyainak beteljesítésére gondolt… Szerettük volna elhinni annak az embernek, amit mondott. Én akkor óvatosan csak annyit mondtam, hogy jobban hiszek Jézus Krisztusnak, aki azt mondta: „Szegények mindig lesznek veletek”. Bizony ez a fajta rendszerváltoztatás sem sikerült. Ma sem mondható el, hogy ez a jólét elérkezett. Egyébként sosem fog megérkezni, mindig lesznek különbségek.
-Mégis, hogyan nézett ki Kozma Imre atya rendszerváltozása?
-Az egész életem tiltakozásban telt el. A harcos ateizmus jegyében támadtak mindenkit, aki úgy gondolkodott, mint én is. Egyházi személy harmadrendű állampolgár volt, a vallásos ember másodrendű, elsőrendű állampolgár az lehetett, aki kiegyezett az akkori viszonyokkal. Ötven éves voltam, amikor elérkezett számomra a rendszerváltoztatás öröme, onnantól azt tehettem, amiért pap lettem, amire - mint bármelyik más ember is - az életemet szenteltem, elajándékoztam másoknak.
-1989-ben ez a „mások” mennyiségi alakot is öltött, negyvenezernél is többen érkeztek Magyarországra Kelet-Németországból a német egyesítés hajnalán. Zugligetben, ahol papként szolgált, szintén sok százan megjelentek. Nem volt ez a „klerikális szervezkedés” az akkori politikai hatalom számára kényelmetlen?
Egy bátor, elszánt, kockázatot vállaló keresztény közösség a küldetését gyakorolta segítőkészen. Kinyitotta kapuját és szívét a rászorulók előtt.
-A hatalom nem tiltotta jelen esetben, amire rátettem az életemet. Sőt! Németh Miklós miniszterelnök úr,és Horn Gyula külügyminiszter úr örültek a vállalásunknak, a kelet-németek befogadásának. Partnernek tekintettek minket, nem utasítottak, egyszerűen velünk örültek, hogy jól tettük a dolgunkat. Csodának nevezték ők is és az egész világ is azt, ami 1989-ben történt, és ez a csoda Magyarországon született. Ez az én rendszerváltoztatásom jó híre.
-1956 és 1989 között azért felsejlik még egy fontos év az életében: 1977-ben kezdett közösségi tevékenykedésbe a zugligeti plébániai karitatív akciói megszervezésével. Nem félt?
-Addig egy üldözött ember voltam, de akkorra már régen nem féltem, mert „megtanultam” félni. Ahhoz, hogy valaki a világban szolgálhasson, meg kell szabadulnia a félelemtől. Ki szabadul meg a félelemtől? Aki nem érdekben gondolkodik, hanem értékrendje van, szolgálni akar és nem kiszolgálni. Ezt az akkori politikai hatalom nem akarta érteni, sőt üldözte.
-Akár a szó szoros értelmében is, hisz ez idő tájt rendszeresen elvitték kihallgatni.
-Volt, hogy a kihallgatóim ajánlották: Elmehetek nyugatra. Közben útlevelem sem volt. Egy feltételt szabtak, soha ne jöjjek vissza. Mit válaszolhattam erre? „Ha kitoloncolnak, én visszaszököm, nekem itt van dolgom, a magyar népért akarok élni-halni. Ezek kemény idők voltak. Az utcán is mindig jött mögöttem valaki, arcról ismertem őket, hárman-négyen váltották egymást, minden lépésemet követték. Megfélemlítésekkel próbáltak elbizonytalanítani.
A pesti ferences templomban szolgáltam. Nyílván nem nézték jó szemmel, hogy a heti konferencia beszédekre a fiatalok tömegesen érkeztek. Néha a templom is kicsinek bizonyult. Akár zavartalan lehetett volna az örömöm, de gondoskodtak róla, hogy ne így legyen. Ezeket a fiatalokat fenyegették, az egyetemeken pellengérre állították őket, többen nem folytathatták tanulmányaikat, de hajthatatlanok maradtak. Másokat csábítottak, de csak egy-két „árulóról” tudok.
A pohár akkor telt be, amikor fiatal házasok részére hirdettem programot. Néhány hét alatt több száz házaspár jelentkezett.
Lékai László bíboros úr 1976 októberében közölte velem, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal nem járul hozzá további papi működésemhez. Az eljövendőt taxisofőrként terveztem. Majd előző plébánosom keresett Zugligetből. Névnapi köszöntésre jött és felfedte, hogy utódjaként szeretne látni Zugligetben. Amikor helyzetemet említettem, egyetlen érve volt:”Hát nem tudja, hogy Isten is van?” Abban maradtunk, hogy akkor most Isten következik. Pár nap múlva ismét bíboros úr keresett, jó hírrel. Maradhatok papi szolgálatban, és Szűgypatvarcban helyem is van. Csakhogy az Isten, aki Van, működni kezdett. Mehettem Zugligetbe, 1977. január 15-én. Így lettem Budapesten az első nem-békepap plébános. Ez idáig ez mások kiváltsága volt. Suttogták, hogy ebben az engedékenységben a „partra vettetés” volt a cél. Én pedig örömmel, s nagy tervekkel érkeztem, hogy az álmaimban élő keresztény közösséget megvalósítsam. Ez az építkezés egy újszerű tiltással szembeni tiltakozással kezdődött. „Az Egyház maradjon a templomban”! A létrejövő új közösség magáévá tette az Egyház küldetését: Az Egyházat nem lehet a templomba bezárni, küldetése a templomon kívülre szól. A hatalom közben mindent megtett, hogy elbizonytalanítson bennünket.
A közösség létszámban nőttőn-nőtt, s ezzel együtt az elköteleződés és a kockázatvállalás készsége. A nyolcvanas évek második felében létrehoztuk az első civil (keresztény) közösségi hálót, s a XII. kerületben nem volt rászoruló ember, aki magára maradt volna.
. -És nem csaptak le önre?
-A tanácselnök úr és a párttitkár asszony a kerületben csak a pozitív hatását látta ennek, szövetségest látott bennünk, és azzá is lehettünk.
Amikor 2013-ban, a megválasztása után Ferenc pápa meghívott Rómába, a beszélgetéskor azt kérte tőlem: A kicsinyek felé induljak el. Örömmel válaszolhattam: „Már ötven éve elindultam”! Az én keresztény rendszerváltoztatásom, így vezetett a világi rendszerváltoztatáshoz. Az igazi rendszerváltoztatás, legyen akár párttörekvés, vagy keresztény indíttatású, az igazi közösség megteremtése, amely élő és éltet
-1987-ben pedig bekopogtatott önhöz egy bizonyos Csilla von Boeselager báróné.
-Fényes Csillának hívták. 1944-ben menekült a családjával nyugatra. Halálos beteg lett, és a kórházban döbbent rá arra, hogy adósa hazájának. Ahogy kicsit jobban lett, elindult Magyarországra, ahol sejtése igazolódott, hogy a magyar betegellátás mennyivel szegényebb, mint a nyugat-német. Nem jó helyen kopogtatott hosszú időn keresztül, mert azt hitte, a nagyok lesznek a szövetségesei. Aztán egy apáca, Tóth Mária nővér révén talált el Zugligetbe. Csodaszerű volt az a találkozás, mintha mindig is ismertük volna egymást. Félig legálisan elkezdtük a szervezkedést.
-Miben állt ez?
-Jöttek a segélyek, szinte nem volt kórház, amelyik ne kapott volna valamilyen támogatást.. 1989-ben láttuk elérkezettnek az időt arra, hogy megalapítsuk a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot. Csilla asszony jó érzékkel maga mögé állította a német máltaiakat, akik nagy tekintéllyel bírtak, rájuk hivatkozva gyűjtésbe kezdett, és ömlött a támogatás, részben pénzben, részben természetben. Volt olyan év, hogy 300 kamion érkezett Magyarországra.
-A magyar kormány hogy állt ehhez?
-A nyugat-németországi magyar külképviselet, Horváth Istvánnal az élen maximálisan támogatta ezt az akciót, csak apró értetlenkedések voltak Magyarországon a fogadással kapcsolatban. Jött a nyár, s megjelentek a kelet-németek menekültek, és a nyugat-német követség már a máltaiakat, minket keresett meg, mert ismerte a tevékenységüket. Közben Zugligetben szerveződött az élet, amit bár a hatalom nem nézett annyira jó szemmel, de az életünk mindig tovább gördült. A kelet-németek befogadása pedig kis túlzással az egész világ előtt ismertté tett bennünket. Három hónapig tartott a kelet-német invázió, összesen 48 600 emberről gondoskodtunk négy táborban. Csodák sorozata történt.
-Említene egyet-kettőt?
-Politikusok, állam- és kormányfők jelentek meg táborainkban. Most is megjelenik lelki szemeim előtt, ahogy a zugligeti plébánia pici konyhájában egyszerre 7-8 államférfi kóstolgat finom, magyar ételeket. Tátott szájjal csodálták, hogy milyen egyszerűen kormányozható minden. Ők nevezték 1989-et a csodák évének. Mi csak tettük a dolgunkat Isten előtti felelősségtudattal. XVI. Benedek pápa utolsó nyilvános szentmiséje 2013-ban, éppen a Máltai Lovagrend 900. születésnapján volt. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat kiemelkedő helytállására utalva a római Szent Péter bazilikában én köszönthettem a Szentatyát, a világ 120 országából összesereglett 7000 máltai nevében. Külön üzenetet is bízott rám, mint magyarra: Vigyázzanak Szent István örökségére, aki Isten előtti felelősséggel vezette, és gondoskodott népéről. A rendszerváltoztatásokban is talán az örökség a legfontosabb: új életet, mozgásteret egy nép csak akkor tud teremteni, ha valóban rácsodálkozik örökségére.
-Ahogy így elhallgatja az ember, az jut eszébe, azért ez már mégiscsak szinte politika!
-Mi csak jót akartunk tenni, de belesodródtunk a politikába is. Két héttel a befogadás után (1989. augusztus 14.)a nyugat-német nagykövet úr kérte, hogy kitelepülhessen Zugligetbe a német nagykövetség. A történelemben azért ritka esemény, hogy egy templomban nagykövetség működik... A templom körfolyosóján boxokat létesítettek, ott történtek a meghallgatások, ott töltötték ki az új útleveleket stb. Kérésekor elbizonytalanodtam, mert nem akartam politizálni, csak emberbaráti gesztust tenni, ha tetszett a politikának, ha nem. A szeretet úgyis sokkal nagyobb erő a politikánál.
-Említést tett 7-8 államférfiról. Megnevezne néhányat azon politikai vezetők közül, akik tiszteletüket tették akkor Zugligetben?
-Helmuth Kohl német kancellár úr, Genscher külügyminiszter úr többször is, és sok más európai politikus. A mieink közül Németh Miklós miniszterelnök úr és Horn Gyula külügyminiszter úr. Ők maximális elismeréssel nyugtázták, amit tettünk. Kohl kancellár úr persze másként értékelte ezt, mert ő volt a „megsegített”. Amikor gondban voltam a nyugatnémet nagykövet úr kérése miatt, tanácsot kértem Kohl kancellár úrtól. „Pater, visszahívom.” Így is történt, pár óra múlva hívott:: „Pater, beszéltem Gorbacsov úrral, aki azt mondta: A magyarok jó emberek. Nekem ez elég volt. Legyen elég Önnek is”. Akkor döntések sora született, amiből semmi hasznot nem akartunk. Örültünk, hogy azt tehettük, amire keresztény elhivatottságunk kötelez.
-Abból sem sok hasznuk volt, amikor az 1989-es romániai forradalom idején az elbeszélések szerint 22 teherautónyi segélyt, adományt juttattak át a határon. Árulja el, kihez kellett fordulni egy ilyen akció kivitelezéséhez?
-Semmi sem egyik pillanatról a másikra történik. Ennek is volt előtörténete. Éveken keresztül több száz egyetemista gyógyszerekkel megrakott hátizsákkal ment Erdélybe Nem volt egyszerű feladat, mert a Securitate a nyomunkban volt. Állandóan változtatni kellett a célpontokat is, de így, egy olyan „térkép” lett a kezünkben, hogy felkészülhettünk egy azonnali bevetésre ’89 decemberében. Az egyetemisták hittanóráin már októberben beszéltem a felkészülésről, a romániai helyzet ismeretében. Elkezdtük a gyűjtést, a zugligeti templom pincéje meg is telt adományokkal. Amikor „robbant a puliszka”, akkor mindez azonnal autókra került.. Délben bemondtam a Kossuth Rádióban, hogy segítségre van szükségünk Fél óra múlva több száz ember ott volt rakodni, délután pedig indult is a rakomány. Feledhetetlen, amikor egy idős néni is megjelent egy szál gyulai kolbásszal a kezében, hogy ezt mindenképpen vigyük el, ez az ő ajándéka.
-Mint egy betlehemi pásztoré…
-Igen. Később Göncz Árpád köztársasági elnök úr engem kért fel a magyarországi segélyszállítmányok szervezésére. Talán kevesen tudják, hogy Magyarország akkor szinte kisöpörte raktárait. Vagonok, teherautók, kamionok indultak és korábbi ismereteinkre támaszkodva célirányosan juttattuk el a szállítmányokat az adott helyekre. Nagyon vigyáztam arra is, hogy ne csak magyar településekre jusson a szállítmányokból. Később a nyugat-európai adománykamionokat is mi fogadtuk Budapesten. A sofőrök itt gyűjtöttek erőt a további úthoz. Magyaros vacsora, nyugodt éjszakai pihenés után, kézbekapott térképpel s uticéllal indultak, ahol már várták őket. Örömmel elevenítem fel Antall József miniszterelnök úr elismerő szavait : „Kedves atya, ti olyan területeken járhattok, ahová politikusok nem mindig juthatnak el. Ne felejtsétek el, sok esetben a politikusok tevékenységét pótoljátok”. Megilletődve hallgattam, s azt is, hogy tőle hallhattam.
-1992-ben aztán már Vukovárban volt Máltai-feladat. A délszláv háború azért nem egy budai plébániakertben zajlott…
-Egy este telefont kaptam Amerikából: A szerbek által szétlőtt Vukovárban 7 ferences szerzetes tartózkodik a templom pincéjében, ki kellene őket menteni. Majd nyomban hozzátettem, és 4500 idős ember is ott bujdokol. Kissé értetlenkedve válaszoltam: Vagy mindenkit, vagy …
A telefonbeszélgetés folyománya lett, hogy másnap kora reggel autóba ültünk és elindultunk Vukovár felé. El is jutottunk a szerb frontvonalig, amely hét kilométerre lehetett Vukovár előtt. Helyismeretem volt, mert a délvidéki háború idején a nemzetközi rendfenntartók engedélyével viszonylagos mozgáslehetőségem volt. Utunk folytatását a szerb generális engedélyéhez kötötték a katonák. Unszolásomra felhívták, és kész volt a fogadásunkra. Elkezdődött egy éjszakai autózás úttalan utakon, amely órákon át tartott. Többszöri váltással, előttünk s mögöttünk páncélautó kíséretével. Megérkeztünk Raseta generális földalatti bunkerjába. Öt percet kaptunk. Már húsz perc is eltelt,s csak méregettük egymást üres szavak kíséretében. Oldva a helyzetet megkérdeztem tőle, tudja e, hogy ki vagyok? Valamiféle pap, válaszolta. Kérdésemre, ismeri e a szövetségesemet? Válasz nem érkezett. Majd folytattam: Még soha, senki nem győzte le! Kíváncsian kérdezte: Ki az? Úgy hívják, Jézus Krisztus! Megjelent egy könnycsepp a szemében. Magamban örömmel nyugtáztam: Jézus Krisztus megint győzött! Kérésemre elengedte a 4500 embert. Jövendöltem is: Generális úr, Isten nem marad adósa! Raseta generális nem is került Hágába. Hajnalban érkeztünk vissza Budapestre. Reggel már a magyar Parlamentben voltam. Beszámoltam Antall József miniszterelnök úrnak, s jelen volt Boros Péter belügyminiszter úr is.
Csak megjegyzem. Általunk több tízezer ember került Magyarországra és kapott oltalmat és ellátást. S többszáz sebesült katona gyógyult meg magyar kórházakban.
-Mit gondol, milyen kölcsönhatása volt a rendszerváltozásnak, illetve az egyházi élet, így a szeretetszolgálat felfutásának?
-Egyértelműen erős, hiszen mi egy keresztény szervezet vagyunk. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat egy igazi keresztény közösség szülötte. Akkor erre fogékonyak voltak az emberek. Megjelenésünket és szerepvállalásunkat egyöntetűen értékelte mindenki, nem csak a hívő emberek. Felismerték, hogy a szervezet akciói valóban előítélettől mentesek voltak. A legkisebbek voltak hozzánk a legközelebb.
-A szeretetszolgálati munka harminc éve volt könnyebb, vagy ma?
-Akkor sokkal könnyebb volt. Mára, sajnos az önös gondolkodás elhatalmasodott, s az emberek sokkal kevésbé foglalkoztak a karrierjükkel, örültek annak, hogy élnek – egymásért.
-Mint pap minek tulajdonítja, hogy a kilencvenes években aztán nagy méreteket öltött lankadás a magyarországi hívek körében?
Ne feledjük azt, hogy az a nemzedék, amely keresztény neveltetésben részesült, kihalt. A második világháború után az emberek hatalmas lendülettel újjáépítették az országot, tették, amit tenni kell, mert a nemzet sorsáról volt szó. Aztán jött az a generáció, amely már nem a Krisztus-központú világban nőtt fel, de még jelen volt ez az értékrend. Ám ma már túlsúlyban vannak azok a nagyszülők és szülők, akik a harcos ateizmus világában születtek és éltek. Ez a rendszer erkölcsi válságot idézett elő. Súlytalanná tette a közösségi gondolkodást, a felelősségvállalást, és cinikusan száműzte a munka-ethoszt: Úgy kell dolgozni, hogy más is hozzáférjen. E közben az istentelen, hitetlen világ elemei beszivárogtak a keresztények életébe is.
A tengerész tudja, hogy akkor kormányozhatja kikötőbe a hajóját, ha nem csak a vizet kémleli, hanem a csillagokra is figyel. Mi megtanultuk, hogy ne a tünékenyre, hanem a maradandóra figyeljünk, Istenre, hazára, családra. Ma sem választhatunk jobb vezércsillagot.
-A rendszerváltozás ön szerint lezárult folyamat, sikertörténet?
-Nem zárult le és sohasem lehet sikeres, mert emberek hajtják végre. Másrészt a politikai rendszerváltozás csak evilági távlatokat jelölhet. Ezért mindig is labilis. Úgy tűnik, keresztény rendszerváltásra lenne szükség, amely élni képes a szabadsággal, tenni a jót. Aki a szabadságot rosszra használja az nem beszélhet rendszerváltozásról. Egy jobb világ, a megtett jó által érkezik
-Ki volt ön szerint a magyarországi rendszerváltozás kulcsfigurája?
-Nagyon nehéz kérdés. Nem szeretnék válaszolni.
-Különösen tevékeny, 65 éven felüli emberként hogyan éli meg a karanténos időket?
-Szinte ki sem merem mondani, de élvezem. Nekem az életben minden gondom abból adódott, hogy nem tértem ki a feladatok elől. A feladatok mindig megtaláltak. Ezek a helyzetemből adódó kötelező feladaton túliak, az emberi szükségben, bajban született segélykiáltások. A mostani helyzetben az első pillanattól önkéntes karanténba vonultam. Azóta csak a „rendes” feladatokra koncentrálok. A Betegápoló Irgalmasrend és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat feladatai végzésébe a modern hírközlő eszközök segítségével kapcsolódok. Sokat gondolkodom, elmélkedem, írogatok. Még hozadéka is van. Egy pap napi imádságos ideje másfél-két óra. S ez nem hangulat függvénye. Máskor, néha nagy erőfeszítéseket kell tenni ezért, most van kimért ideje (napirend szerint) az imának, s nyugalmat és lelki örömet ad.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
