Június 4-én ünnepli 80. születésnapját Kozma Imre római katolikus pap, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnöke, irgalmasrendi szerzetes, a mai Egyház kiemelkedő személyisége. Lapunk ünnepi beszélgetést készített Imre atyával.

 

Ön Győrzámolyban született, egyéves volt, amikor elvesztette az édesapját. Édesanyja és anyai nagymamája nevelték fel, két hölgy. Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorára? 

A legnagyobb hatással az anyai nagyapám volt rám. Sokszor eltűnődtem apám halálán. Anyám számára tragédia volt, én természetesen semmit sem tudtam erről. Nem tudhatom, milyen lett volna, ha a szüleim együtt éltek volna tovább. Családtagok elmondása szerint hat gyermeket álmodtak, és ezt komolyan gondolták. Édesapám halála után egy nagycsaládba csöppentem. Ez nagy ajándék volt számomra. Nem egykeként nőhettem fel. Az anyám legfiatalabb testvére nem sokkal volt idősebb nálam. Egészséges nagycsalád vett körül. Anyámék heten voltak testvérek. Születésemkor már csak három gyerek volt otthon, de természetesen a többiek gyerekei is jártak hozzánk. Korán megtanultam, hogy mit jelent az, amikor egy családban egymásért élnek az emberek. Egy igazi keresztény család volt a miénk. Ez akkoriban, főleg falun, még általános volt. Nagyapám jámbor ember volt, jámborabb, mint a nagyanyám, aki ugyancsak buzgó hívő volt, , de racionálisabban gondolkodott. Nagyapám jámborsága az Istenhez való mély kötődésében is megmutatkozott. Az első világháborúban súlyos sérülést szenvedett, amibe emberi számítások szerint bele kellett volna halnia. Túlélte, hazajött. Fogadalomból minden hónap első péntekén gyalog elzarándokolt Győrzámolyból a győri karmelita templomba, meggyónt, megáldozott, és ugyancsak gyalog jött haza. Nyáron, ,amikor a nagy melegben kemény fizikai munkát végzett, mindig láttam a meztelen felsőtestén a karmeliták vállruháját, rajta a Szűzanya képével. Ezt soha nem vette le, csak akkor, amikor fürdött. Életre szóló élmények voltak ezek, csakúgy, mint a mondásai. Hatéves voltam, amikor először beszélt nekem arról, hogy az élet ajándék. Tőle hallottam először azt is, hogy az élet arra való, hogy elajándékozzuk, nem tarthatjuk meg magunknak, a másik emberért kell élni. 

A győri bencéseknél járt gimnáziumba. Érték-e itt olyan élmények, melyek máig megmaradtak Önben?

Akkoriban tandíjat kellett fizetni az egyházi gimnáziumba járó diákoknak, én viszont tandíjmentes voltam, és még egyéb támogatásokat is kaptam, mivel félárva voltam, szegényes körülmények között éltünk. Elsős koromban egy találkozáskor mondtam az igazgató úrnak, Holenda Barnabásnak, úgy érzem, hogy túl sokat kapok, mérhetetlenül sok áldozatot hoznak értem, és még anyagilag is segítenek. Ő csak annyit válaszolt: Megéri. Amikor érettségi után elköszöntem tőle, és közöltem vele, hogy felvettek a papi szemináriumba, rám nézett és csak ennyit mondott: Ugye megmondtam, hogy megéri! Emellé állítható a nagyapám mondása, amivel elengedett a szemináriumba: Édes fiam, azért imádkozom, hogy tanulmányaid végére érve, a hited ne legyen kevesebb, mint most. Hatalmas kapaszkodó volt ez számomra a későbbiekben, amikor kérdések merültek fel bennem az Istennel, hittel való kapcsolatomban. 

Kezdettől fogva pap akart lenni? 

Nyolcéves koromban határoztam ezt el, és attól kezdve semmi nem ingatott meg ebben. Gyermekkoromban nagyszerű papokat ismertem meg. Szigetköz az Esztergomi Főegyházmegyének – ezt így mondták - „internálótábora” volt. Itt „rejtették el” szem elől azokat a papokat, akik figyelemre méltók voltak. Itt olyan papokkal találkoztam, akik vagy börtönből jöttek, vagy odakészültek. Ez a harmincvalahány pap, minden héten találkozott a falunkban, ami köszönhető volt, Kutasi Károly esperes urunknak, aki negyvenkét évig szolgált nálunk. Ezeknek a papoknak a közelében nőttem fel. Természetes volt számomra, hogy a papi sorshoz hozzátartozik az üldöztetés.. Napjainkban kesergünk a keresztényüldözés miatt, pedig hát Jézus maga mondta: Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.  Gyermekkoromban ezt szívtam magamba, hogy a papok üldöztetésnek vannak kitéve. Mindez meghatározta a későbbi, papsággal kapcsolatos gondolkodásomat, életszemléletemet, emberekhez való viszonyomat. Papi hivatásom kezdetétől belekalkuláltam az életembe azt, hogy bántani fognak. Harmadrangú állampolgár leszek. „Nem mentem fejjel a falnak”, de soha semmit nem fogadtam el, ami a feladatom végzésében akadályozott. Amire esküt tettem, azt minden helyzetben elvként őriztem, és ahhoz igazodtam. Bántásokban volt is részem. Alighogy fölszenteltek, még el sem kezdtem a szolgálatot, már akkor megtámadott a szemináriumban egy gazdasági ügyekkel foglalkozó békepap. Hatodévesként, a szentelés után két hónappal tartottam egy – visszagondolva - harmatszerény évnyitóbeszédet a kispapoknak. Lehet, hogy volt benne egy-két keményebb mondat, de szó sem volt politikáról, a rendszert támadó kitételről. Utána odajött hozzám az említett békepap, és többek előtt lehordott: Ha tudtam volna, hogy ilyen elvei vannak, megakadályoztam volna, hogy pappá szenteljék. Így indult a papi életem. 

Ezek után gondolom nem voltak illúziói… 

Valóban nem, de mint említettem, mindezt bekalkuláltam, kezdettől fogva számítottam arra, hogy börtönbe kerülök. Ezért beszéltem rá arra édesanyámat, amikor szemináriumba mentem, hogy menjen férjhez, mert papként úgysem tudok róla gondoskodni. Az, hogy az üldöztetést beépítettem az életembe, végig meghatározott mindent. Ugyanakkor „beleszerettem” az emberekbe. Megadatott az a kegyelmi ajándék, hogy szeretni tudtam az embereket. Nem érdekelt, hogy kinek mi a felfogása, mi a véleménye, minden emberrel kapcsolatra törekedtem, mert vallottam, hogy egymással összetartozunk. Azzal, hogy a másik embernek mi van a fejében, mit érez a szívében, soha nem foglalkoztam. Ez meghatározta az emberi kapcsolataimat. Egy idő után még a kihallgató tisztek felől is felsejlett valami tisztelet foszlány. Ki hinné, hogy a félelmet keltő kihallgatások, a minden utadat ismerjük „nyomkövetők” kísérete hozzá tartoztak a mindennapjaimhoz. Ha tudnák a bajkeverők, hogy mindez inkább az ember elhivatott útját igazolja, az igazságot: Az én utaim, a ti utaitok. Ez a fájdalmas tapasztalat nem tudott letéríteni utamról. 

 

Amikor a pesti ferences templomban konferencia-beszédeket tartottam, kicsinek bizonyult a templom. Az utcára is kiszorultak a hallgatóságot jelentő fiatalok. Tudható volt, hogy „tégla” is akadt közöttük, s ott voltak a titkosrendőrök is, de megadatott a Lélek jelenlétének a bizonyossága is, hogy hangozzék a felülről jövő üzenet. Ezek a bátor, megfélemlíthetetlen fiatalok értették, hogy Istennel bárhol lehet találkozni, akár a templomok rejtekén is, de az ő missziójuk a világba szól, mert az Isten mindenkié. 

 

Budapest XII. kerületi városrészében, Zugligeten kétszer is szolgált lelkipásztorként, másodszor egy krisztusi lelkületű plébániaközösséget hozott létre, aminek a híre már a nyolcvanas években legendás volt. Miként sikerült ezt megvalósítania? 

Amikor a Pesti Ferences templomban a fiatal házasokkal kezdtem foglalkozni, betelt a pohár. Ez 1976 őszén volt. Lékai bíboros úr – aki néhány alkalommal inkognitóban elvegyült az itteni fiatalok között - közölte velem, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal nem járul hozzá lelkipásztori szolgálatom további gyakorlásához. Civil foglalkozás után nézzek. November 5-én névnapi köszöntésével felkeresett egykori Zugligeti plébánosom, Bárány Anzelm atya. Szeretné, ha visszakerülnék Zugligetbe, utódjául. Felfedtem neki a titkot, hogy éppen civil állást keresek magamnak. Erre Ő: Imruskám, maga nem tudja, hogy Isten is van? Mondottam: Valamit sejtek. Alig telt el pár nap, hívott a Bíboros úr, hogy sikerült elérnie, hogy mehetek plébánosnak Szűgypatvarcba. Néhány nap múlva ismét hívatott Bíboros úr, mehetek Zugligetbe, ha Horváth Rihárd templomigazgató úr is támogatja. Kérte, hogy beszéljek Igazgató úrral támogatása elnyerése érdekében. Bíboros úr nem örült a válaszomnak: Nem beszélek. Életemben magamnak soha semmit nem kértem, most sem teszem. Gyorsan peregtek az események. Igazolódott, hogy valóban van Isten. 1977. január 15-én Zugligetbe kerültem plébánosnak elsőként, mint nem-békepap. Megjegyzem ez időben plébánosi beosztást Budapesten, csak békepap nyerhetett el. 

Voltak, akik azt jövendölték, hogy itt majd zátonyra fut papi életutam. Én azonban a megújulás vágyával érkeztem, ahol fölépíthetem azt az egyházközséget, ami a lelkemben élt. Elkezdtük. Egy hét múlva az egyházközség minden családjának levelet küldtem. Felajánlottuk szolgálatainkat. A fiatalok személyesen vitték el a leveleket. A vezérlő elv roppant egyszerű volt: Nincs egyházközség (keresztény közösség) karitatív cselekedetek nélkül. E gondolat köré szerveződött az egyházközség élete és tevékenysége, mivel küldetésünk a templomon kívülre szól. Elfogadhatatlan volt számunkra a tiltás, ami az egyházi közösségeket a templom belső terébe „száműzte”. 

 

A „világ” is felserkent, nem tétlenkedett: Rendőrök írták fel a templomba érkezők autóinak a rendszámát. Egy alkalommal az „együttműködésemet” is felkínáltam nekik: Szívesen átnyújtjuk egy listán a rendszámokat. A közösség közben nőttön-nőtt. Növelni kellett a templom befogadóképességét. Júniusban kezdtük el a munkát. Naponta két-háromszáz ember bontotta a falakat. Majd ez a szociálisan érzékeny, s elkötelezett közösség belefogott, talán Magyarországon az első „szociális háló” létrehozásába. Ennek lett az eredménye, hogy a kerületben rászoruló ember nem maradt segítő nélkül. 

 

Egy sajátos eseményre – mindjárt a kezdetekkor, 1977 márciusában – szívesen emlékezem. A tanácselnök úr meghívására a kerületben élő papok, minden felekezetből, összesen 59-en , találkoztunk a tanácsházán. Beszámolt az elmúlt esztendőről és felvázolta az új esztendő feladatait. Utána mindenki hozzászólhatott. Én voltam az egyetlen, aki hallgattam. A tanácselnök úr meg is szólított: Plébános úrnak nincs véleménye? Mondtam, van, de nem szeretném kifejteni. Nem hagyta ennyiben. Röviden szóltam arról: Hogy a XII. kerületben élnek olyan családok, akik nyomorognak, emberek, akik a János-hegy oldalában olyan körülmények között laknak, mint a szülőfalumban a disznók az ólban, de erről nem szeretnék itt beszélni. Másnap felhívott telefonon, kérte, hogy menjek be hozzá. Négy órán át tartott a beszélgetésünk, majd kérésemre eljött velem a „bemutatóra”. Elhűlt a látottaktól. Attól kezdve a leghűségesebb szövetségesem lett. A másik fő segítőm pedig a párttitkár asszony lett, akit a tanácselnök úr felkért erre. 

Ők, természetesen nem tudtak arról, hogy mindeközben a behívóim a kihallgatásokra tovább tartottak. Erről nem beszéltem velük. 

A tanácselnök úr barátságába fogadott. Utolsó kívánságát is én teljesíthettem: Én temethettem el. A párttitkár asszony pedig tiszteletével ajándékozott meg.

 

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat is ennek a bátor, harcos, kockázatvállaló keresztény közösségnek a szülötte. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat szervezésében ez a közösség fogadta a nyugat-Európai, elsősorban Németországi segélyszállítmányokat. Aztán következtek a világtörténelmi események: A keletnémet menekültek befogadása, a romániai forradalom, a délvidéki háború… 

Mindezek részben a magyarországi rendszerváltás előszeleként voltak lehetségesek, másrészt az én személyes rendszerváltásomat is elhozták. Azt tehettem, amiért pap lettem, tiltások nem akadályozták a jó megtételét, sőt a politikai vezetés is értékelte és örömmel nyugtázta. Velünk örült Németh Miklós miniszterelnök úr, Horn Gyula külügyminiszter úr. A szociális háló kiépülését hálásan fogadta a tanácselnök úr és a párttitkár asszony is. 

Örültek hívők és nem hívők. Egyre többen találtak vissza templomi közösségünkbe. 

Zugligetben egy keresztény közösség megmutatta erejét, áldozatkészségét a mindennapokban, s teljesítette keresztény küldetését. Ugyanakkor nem nézte ezt mindenki jó szemmel, de mi ezzel nem törődtünk. Nem féltünk az árnyékunktól, mert biztosak voltunk az igazunkban, abban, hogy mi a küldetésünk. Csak jót tettünk. Valószínűleg mindaz, amiről szóltam, azért sikerülhetett, mert mindig odamentünk, ott voltunk, ahol a baj volt.  

 

Ön testvéri és felebaráti közösségről szokott beszélni. Mi a különbség a kettő között? 

A testvérem az, akivel azonos az értékrendünk, ez tart bennünket össze. Ebbe a testvéri közösségbe a felebarátom nem tartozik bele, de ő is éppolyan ember, mint bárki más. Ha bajban van, ugyanúgy segítek rajta, mint a testvéremen. Egy példával szeretném ezt bemutatni. Akik a zugligeti egyházközség területén laktak, de az egyházközség hívő közösségéhez nem tartoztak, ha valamelyik családtaguk számára egyházi temetést kértek, ingyen temettem el. Ezen családok a későbbiekben az egyházközség hűséges tagjaivá váltak

. 

Napjainkban Európában, Magyarországon is sok szó esik a keresztény örökségről. A keresztény örökség „forrásvidéke” az ember hivatásához tartozik. Minden ember elhívatik az emberré válás útjára. Ennek az útnak három eleme: Az önismeret, mint görög örökség, az önnevelés, mint latin örökség, s a közösségi életre alkalmasság, mint a hívő keresztény közösség ajándéka. Nekem könnyű dolgom volt, mert ezt mind megtanulhattam, részben a családban kiskoromban, részben az iskolában ifjú koromban, részben a keresztény egyházközségben, annak mindennapjaiban. A család, az iskola, s az egyházközség kiemelkedő szerepe emberré válásunk útján megkérdőjelezhetetlen. 

Az önismeret híján lévő, s az önnevelést nem vállaló ember, alkalmatlan a közösségi életre, ahol kiteljesedhet az ember élete, felelősségben és áldozatkészségben. 

 

Sorsdöntő helyzetben van az ember. Ha nem vállalja az emberré válás útját, amely a keresztény örökség része, magányossá válik. A magány egzisztenciális árvaság, mert az ember létmódjával ellenkezik. Az ilyen ember nem tud szeretni, s kizárja magát az emberi kapcsolatokból. 

Ha vállalja az emberré válás útját, nyitottá válik. A nyitottság egzisztenciális vigasz. Az ember létmódját igazolja, amely közösséget, egységet teremt és befogad. A közösségi létforma nem a kihasználók, haszonlesők világa, hanem azok ereje és biztonsága, akik szeretetre képesek, egymással közösséget vállalnak, egymásból, és egymásért élnek. 

Jézus, aki elhozta az Atya szeretetét, szeretni tanít bennünket. Az emberi szeretet normája isteni parancs. „Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket”! Krisztus földi élete Isten szeretetének drámai megjelenítése, halálig kitartó áldozatkészségének bemutatása, ami egymásiránti szeretetünk drámaiságát, és áldozatkészségünkkel mérhető szeretetünk nagyságát vetíti elénk.

Meglepő lehet számunkra Németh László drámaíró kijelentése, mégis igaz: „A szeretet drámai, vagy belehalunk, vagy nem is igaz”. 

Elgondolkodtathat bennünket Pilinszky János megjegyzése a halálig-menő áldozatkészség nagyságáról: „Halálmagból élet!”, mégis igaz, hogy az élet minden áldozatot megér.

 

Mi lesz akkor, ha megelégszünk azzal, hogy önző önmagunkhoz mérjük a másik emberrel való kapcsolatunkat? „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”.  Ez esetben, mire számíthat ama másik ember? 

Ha Jézus a mérce, aki önmagánál jobban szeretett minket, akkor rájövünk arra, hogy milyen szép is az élet, minden áldozatot megér, s erre minden ember érdemes. 

 

Sorsdöntő a keresztények helyzete Európában, amikor az öntörvényűség gőgje a keresztény Európa fundamentumát aláásta. Kérdés, vállaljuk-e a megváltás művének folytatását? Van-e hozzá akaratunk, hitünk, küldetéstudatunk? 

 

A lényeg, hogy hozzuk ki magunkból a legjobbat, mások javára? 

Ezért élünk, ez az életünk értelme. Aki jót tesz, jobb lesz. Aki örömet szerez másoknak, ő maga is eltelik örömmel, boldog lesz, s jobb lesz a világ is. 

Bodnár Dániel/Magyar Kurír