Szépségének híre menvén, sok kérője is akadt,
Egyik jött a másik után, de ott senki sem maradt.
Hol a szeme, hol a lába, hol meg Isten tudja mi
Nem tetszett a lánynak, úgy szólt: még hiányzik valami.

Múlt az idő, évek mentek, tavasz után nyár, majd tél,
Egyre inkább úgy érezte, boldogsága útra kél.
Úgy érezte múl a remény, egyre múl az alkalom,
Hogy egyszer majd párra lelvén, így szól,- no ezt akarom.

Valamikor réges régen, túl az óperencián,
Sohasemvolt hegy tövében sóvárgott a szép leány.
Hol vannak a régi kérők, hol az udvar mosolya,
Már csak álmában van véle, elő nem jön már soha.

Ám egyszer csak felnyerít a semmiből egy paripa,
Rajta délceg, ám vak férfi, keze itt-ott tétova
Mozdulattal megkísérli megfékezni pej lovát,
Sohasemvolt ablakában nem látja a szép leányt.

Ám a leány szíve dobban, úgy érzi, megnyílt az ég,
Eljött az, kit sóvárogva, várva várt már réges rég.
Leszaladt a sok-sok lépcsőn, szinte repült lefele,
Odafutott és a kengyelt megragadta két keze.

Meghőkölt a nemes állat, meg is állt a lány előtt
A vak férfi nem értette mi történt, hisz még előbb
Száguldott vele a ménje, most meg áll zihálva ott
Hol a kantár feszülése rajta majd nagyot dobott.

Nemes lovag - szólt a leány, - hangja furcsán remegett,
Isten hozott Sohasemvolt hegynek lábán tégedet.
Most, hogy itt vagy, „sohasemvolt”, „már mindigre” változott,

Otthonul kínálom néked, s mindazt, ami jót hozott.

A vak nem lát, ő csak érez, - mint most is e jó lovag,
Megérezte mind a szépet, mely e lányban bent fogant.
Szó nem kellett, csak érintés, minden helyére került.
Boldogság és szép megértés, szerelemben egyesült.

Most „Már mindig” hegy lábához, túl az Óperencián,
Beköltözött a boldogság, egymásért élt fiú, lány.
Hallgass Te is hogyha lelked, hogyha szíved szól neked,
Nem a külső,. – szív és lélek oldja meg az életet
(Cs.V.2015.)