2018.04.16. 06:37, Vinczer S.Péter /Vica/
Két szemlélet 2018 április 15
Levelet kaptam, a feladó készül elmenni. Bizonyos Luca írta le a kilátástalanságát.
Aztán az echo tv-ben vendég volt Ambrus Petra a Pesti Srácok újságírója, aki másként látja a jövőt. Megkerestem a cikkét, és megtaláltam a Minden Szó-ban. Érdemes elolvasni, rengeteg visszajelzést kapott.
Luca leány levele . Befejező rész
"22 évesen ugyanis nem látom a jövőm.
Mert az én hazámban, itt, Magyarországon, nincs jövőképe egy 22 évesnek, aki nemsokára megkapja a diplomáját a kezébe. Ami manapság semmit sem ér itthon.
Mert az én hazámban napról-napra él azaz ember, aki becsülettel dolgozik.
Mert az én hazámban vegetálunk.
Mert az én hazámban a 2 felnőtt csak úgy tudja magát eltartani, ha egymásra támaszkodik. Ha nincs egy párod, haverod, akárkid, akivel közösen osztozol a költségeken; 22 évesen mehetsz vissza anyádhoz: aki már szintén nem tud eltartani, mert önmagának is alig jut.
Mert az én hazámban egy friss diplomás nem akar elhelyezkedni a saját végzettségében, amit ő választott anno, hiszen ezt szerette volna csinálni. Nem akar családot. Nem akar: JÖVŐT."
Ambrus Petra ugyanerről másként gondolkodik. Szeretném az egész cikket lehozni, de nincs engedélyem, így csak a záró részt idézem:
"22 éves vagyok
Szeretnék majd gyereket, és MAGYAR hazámban fogom megszülni. Számomra megnyugtató, hogy a CSOK-nak is köszönhetően ilyen mértékű támogatást kapok majd a családalapításra a magyar államtól. Megnyugtat, hogy egy békés, európai, keresztény országban fogom őket felnevelni, amit az otthonomnak hívhatok.
22 éves vagyok
Sokáig nem mertem felvállalni a politikai nézeteimet. Ennek több oka is volt, az egyik az, hogy a korosztályomban sajnos ma menő ellenzékinek és lázadónak lenni. A másik pedig, tapasztalataim alapján akárhogy, akármilyen formában fejeztem ki a véleményem, mindig megkaptam a gyűlölködő, ostobázó, kiröhögő üzeneteket.
22 éves vagyok és már máshogy látom.
Vasárnap az emberek véleményt mondtak. Az én korosztályom is. Titokban, nem kikürtölve ország világ elé a véleményét, egymagában a szavazófülkében. Elmondhatatlanul büszke vagyok rátok, hogy nem engedtetek a nyomásnak. Megértem, ha nem akartok fröcsögő, demagóg, erőszakos nyomásgyakorlást. De ne szégyelljétek. Ne szégyelljétek ha máshogy gondolkodtok, mert vasárnap TI voltatok a csendes többség.
Mélységesen sajnálom azokat a tizen-huszonéveseket, akik az ország elhagyását látják opciónak ahelyett, hogy itthon maradva, kemény munkával és elszántsággal jövőt teremtsenek maguknak. Mert NEM IGAZ, hogy nem lehet. Tudom, hogy minden sors más és más, mindenkinek megvan a saját története. De kérlek titeket, próbáljátok meg. Végül pedig iszonyúan rossz látnom a fekete profilképeket, mert ezek szerint ti nem tudjátok milyen az igazi gyász. A gyászolás nem itt kezdődik, az azzal járó fájdalmat pedig kívánom nektek, hogy nagyon soká tapasztaljátok csak meg." (Petra 18 évesen vesztette el az apját.)
Én viszont 80 éves vagyok.
Sok mindent megéltem, olyat is,amit nem kivánok az elégedetlenkedőknek. A mi korosztályunk olyan élethelyzeteket élt meg, amelyeket Ti csak hírből ismerhettek.
Néhány mozzanatot megemlítek, nem akarok önéletrajzot írni mert az könyv terjedelmű.
1944-ben hétéves voltam, amikor Édesapámat elvitte a visszavonulás.
18 évig nem láttam. Akkor is csak a sorompó másik oldalán, ott ahol a migránsok Röszkénél ostromoltak. Édesanyám akkor 30 éves volt, három gyerekkel és az anyósával maradt magára. Nem ment férjhez, hűséges volt, a Szegeden élő édesapámhoz, becsülettel nevelt fel bennünket.
14 évesen aranyműves inasnak szerződtem Szabadkán, és nagyrabecsült érték volt a bicikli, amelyet alkatrészekből összeállítottam. Ezzel jártam Magyarkanizsáról Szabadkára segéd koromban éjszaka 42 km megpakolva 10 liter spiritusz és vagy 5-6 kgr ezüsttel.
19 évesen nősültem, nem kaptunk CSOK segélyt, magunknak kellett mindenért megdolgozni. A kötelező katonai szolgálatra való bevonulásom előtt beálltam egy asztalos üzembe, hogy munkaviszonyból vonuljak be, így a feleségem kapott némi szociális segélyt. Ápolta édesanyámat, és kisporolt egy villany"sparheltot".
Leszerelésem után az akkoriban alakuló állami aranyműves cégnél,- Auro-Metal- Szabadkán az aranyműves osztály művezetője lettem, és a munkástanács elnöke, valamint az igazgató bizottsági elnöke. Mindezt nem ingyen adták, tehetségemet, szakmai tudásomat bizonyítottam.
A tudás megszerzése sem volt olyan könnyű mint manapság. Édesapám barátjának az anyja megvette a szak könyvet Németországban, postázta nekem Jugóba, az Édesapám meg kifizette a barátjának Szegeden.
Az Auro-Metalban mindenki 16 havi fizetést kapott. Amikor az első fiamnak az asztma-bronhitisze miatt az Adria levegője életet jelentett, habozás nélkül feladtam az állásomat.
Elejében bedolgoztam üzleteknek,majd üzletet nyitottam Opatijában. A Rijeka/Fiume felszabadításának 25 éves évfordulójára érkező Titó Köztársasági elnöknek és feleségének velem csináltatta a város az ajándékát, egy talizmánnak számító ékszer garniturát. 1841-ben az orosz cárnak, és Rudolf trónörökös esküvőjére is ez készült. Nagy elismerés volt ez számomra.
A szakmának nem volt hivatalos arany-ezüst ,drágakő ellátása, csak a fekete piacról tudtuk beszerezni. A rendőrség be akart szervezni. Megüzentem a kollegáknak, hogy mi készül, és kivándoroltam Kanadába.
Megérkezéskor egy szót nem tudtam angolul, hiába vártam a vám vizsgálatot, nem lettek jegyzőkönyvezve az értékeink amit hoztunk. Egy barátnak hitt spicli feljelentése alapján mindent elkobozott a csendőrség. Ő megkapta az értéknek a 10%-át jutalmul.
Műhelyt és üzletet nyitottam, háromszor kiraboltak. Ami fontos életben maradtunk.
80 éves vagyok.
Alkotok, a középső fiamnak segítek, és tanítom az idén 18 éves István unokámat a pénzverés fortélyaira, a kisplasztikára, és vésésre. Attila tanítja szerszám készítőnek. Ryan unokám még nem választott hivatást, focizik az utánpótlásban. István karaté sampion barna öves, az idén vizsgázik a feketére.
A magát senkinek nevező , a pódiumról ordítónak ajánlom, hogy tanuljon, és bizonyítson, hogy a szakma elismerje, így lehet valaki. Valamikor én ingáztam a 42 km. másfél órába tellett. 4-kor keltem és este értem haza. Sőt a cukor répa kampányban még tolatott is a mozdony, majd minden állomáson, ilyenkor este tíz körül értem haza. Nem panaszkodtam mint a szombati elégedetlenkedők.
Ti akik félelemről beszéltek a feketével együtt, aki állami ösztöndíjasként dilpomált Magyarországon, és nem tért haza a saját országát szolgálni, nem tudjátok, hogy mi a csengő frász, az Andrássy út 60, a Terror Ház múzeum, ahová ajánlom menjetek el, és örüljetek, hogy nem akkor éltetek!
80 éves vagyok, és ez az oka, hogy nem megyek haza átadni a tudásomat a fiataloknak.
Sajnálom, hogy fel sem fogjátok, és nem értékelitek azt a lehetőséget, amit a világ legszebb, és a legbiztonságosabb országa nyújt.
Orbán Viktort egy normális országban a tenyerükön hordanák, mint nemzeti hőst,és nem gyaláznák, mint az elégedetlenkedő csöcselék teszi.
Szégyenlem, hogy ennyi elégedetlen, kulturálatlan ember él Magyarországon, akik elfogadják a kedvezményeket a rezsi csökkentéstől kezdve az Erzsébet utalványokat, a Gyest, a CSOK-ot, az ingyen tankönveket, a gyermek étkeztetést, és van képük vonulni Orbánt gyalázni.
Vinczer S. Péter
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
ember
