Volt egy kisfiú Marci. Nagyon szeretett rosszalkodni. Egész nap a rosszalkodásokon törte a fejét. Szülei kétségbe is estek fiúcskájuk miatt. Nem használt a szép szó. Marci mindenen csak vigyorgott.

Az egyik nap azt találta ki, hogy a kertjükben lévő fák leveleit kezdte el csépelni egy hosszú bottal.

–  Kicsi fiam, Marci! – szólt rá az édesanyja. – Nem szabad bántani a fákat. Nekik is fáj, ha megvered őket. Kérlek, legyél jó kisfiú.

Marci, ha akkor abba is hagyta a fák püffölését, de amint édesanyja bement a házba, újból nekiesett. Talán még nagyobb erővel verte a szegény fák leveleit. Amikor elfáradt, felmászott az öreg almafára és a kezével tépdeste a leveleket, amelyeket elért.

Ő maga sem tudta, miért tesz ilyet. A leszakított leveleket a földre dobta. A nagy tépdesésben gyakran még a vékonyabb ágakat is letörte.

–  Jaj, ez fájt! – hallotta egyszer csak.

Hiába nézett körül, senkit sem látott. Rajta kívül senki sem volt a kertben.

–  Ki szólt hozzám? – kérdezte kis idő múlva.

–  Én vagyok az öreg almafa. Miért okozol nekem meg a többi fának fájdalmat? Nem szégyelled magadat?

–  Egy fa nem is tud beszélni – okoskodott Marci, és úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Tovább akarta tépdesni az öreg almafa leveleit.

–  Te csak azt hiszed, hogy nem tudok. Nagyon tévedsz, kicsi barátom. Amiért ilyen rossz kisfiú vagy, megbüntetlek.

Marci hangosan nevetni kezdett:

–  Egy öreg almafa, hogyan tudna megbüntetni – és már nyúlt is az újabb levelek felé.

–  Majd meglátod. Nagyon megkeserülöd – mondta szomorúan az öreg almafa.

A fának az volt a szerencséje, hogy Marci édesapja hazajött a gyárból és kereste a kisfiát.

–  Marci, hol vagy? – kiáltotta a tornácról.

A kisfiú gyorsan leugrott a fáról, és rohant az édesapjához.

Napok múltával meg is feledkezett a beszélő, öreg almafáról. Más rosszalkodásokat talált ki a felnőttek szomorítására. Nem telt el egy nap, hogy lett volna valami a rovásán.

Eljött az ősz, az almaérés ideje. Az öreg almafa is telis teli volt szép, piros almákkal. Az egyik hétvégén elhatározták, hogy leszüretelik az almát. Még az unokatestvérei is eljöttek erre a nagy napra.

A fészerből előhozták a kosarakat és a ládákat, majd nekiálltak az almaszüretnek.

A gyerekek nagy élvezettel szedték a fáról az almát. Közben egy – egy szép gyümölcsbe bele is haraptak és boldogan ropogtatták a friss almát.

–  Nagyon finom – mondogatták. – Nincs is jobb, mint a fáról szedett alma.

Marci sem akart lemaradni a lakomáról. Kiválasztott egy óriási, piros almát, és bele akart harapni. Ahogy a szájához emelte, az alma kiesett a kezéből. Először azt hitte, hogy mindez csupán véletlen. Villámgyorsan felkapta a földről az almát, és újból bele akart harapni. Most is ugyanígy járt. Akárhányszor az alma közeledett a szájához, mindig kiesett a kezéből.

Mindezt látták az unokatestvérei is, és jót nevettek az ügyetlen Marcin, sőt még ki is csúfolták érte.

–  Ügyetlen még egy almába se tud beleharapni.

Marci sírva elrohant az öreg almafától, és addig vissza se ment, amíg a többiek szüreteltek. Amikor már minden almával teli kosarat elszállítottak a kamrába, a kisfiú visszasomfordált. Érezte, hogy ez volt az öreg almafa büntetése.

Sokáig állt némán a fa alatt. Nem mert megszólalni. Mit is mondhatott volna. Ezt a feszült csöndet az öregalmafa oldotta fel. Újból megszólalt, most már kicsit barátságosabb hangon:

–  Ugye, ugye nem hitted el, hogy megbüntetlek?

Marci lehajtott fejjel állt, és szégyellte magát, amiért fájdalmat okozott szegény, öreg almafának. Végül mégis csak kinyögött valamit halkan:

–  Nem.

–  Ha megígéred, hogy megjavulsz, akkor megbocsátok.

–  Ígérem, megjavulok, és többé nem okozok fájdalmat egyik fának se – mondta szepegve, és indulni akart a házba.

–  Várjál csak! – mondta az öreg almafa. – A leveleim között elrejtettem számodra egy szép, piros almát. Vedd csak el és harapj bele!

A sűrű levelek közül előbukkant egy szép, piros alma. Marci kicsit remegő kézzel elvette, és beleharapott. Talán soha életében nem evett ilyen finomat.

Örült, hogy az öreg almafa megbocsátott neki. Ezért ígéretét be is tartotta. Ezentúl nem bántotta a fákat, nem tépdeste a leveliket. Inkább nyáron, ha nagy forróság volt, meglocsolta a kertet, de még a gyümölcsfáknak is adott sok – sok vizet, hogy ősszel finom terméssel lássák el a családot.