Egyszer volt, hol nem volt egy nagyon távoli falucskában élt egy öregember magányosan. Nem volt senkije. Felesége már régen eltávozott az élők sorából, gyermekei meg ki tudja, hol élnek.

Soha nem látogatták meg az apjukat. Egyetlen barátja volt a kutyája. Nagyon jól megértették egymást.

Nagyapó még szép történeteket is mesélt neki. Ilyenkor kiültek a verandára esténként. A kutya úgy tett, mintha értette volna, amit mondott.

Így éldegéltek kettesben a kicsi házban.

Egyik nyári nap új szomszédok érkeztek. Egy fiatal házaspár szöszke kislányukkal, Pannival.

Senki nem tudta honnan jöttek, és kifélék. Kedves embereknek látszódtak. Főleg a kislány nyerte el nagyapó tetszését. Mindjárt az első nap illendően bemutatkozott és barátkozni kezdett. Látszott rajta, hogy jó nevelésbe részesült. Csilingelő, vékonyka hangján köszöntötte nagyapót, amint meglátta a kerítés másik oldalán:

–  Csókolom, bácsi! Mi vagyunk az új szomszédok. Panninak hívnak, és jövőre megyek első osztályba.

  Hamarosan édesanyja is megjelent. Nem tudta elképzelni kivel csacsog kislánya. Ő is köszöntötte apót, kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak.

Panni nagyon kíváncsi természetű teremtés volt. Minden érdekelte. Szőke fejecskéjét mindenhová bedugta. Nem tellett bele néhány nap, apóhoz is átment.

–  Itt lakik a bácsi? – kérdezte.

–  Igen – válaszolta az öreg.

–  Egyedül tetszik lakni?

–  Sajnos egyedül. Csak a kutyám Bundás van velem. Nagyon jó, hűséges állat. Nem is tudnám, mi lenne nélküle. Bundás az én barátom, hűséges társam. Öreg jószág már a háznál, mint a gazdája.

A kislány mindenről kifaggatta a nagyapót. Egy percre sem hagyta abba a kíváncsiskodást. Az apó alig győzött válaszolni a rengeteg kérdésre.

Szinte nem telt el nap, hogy ne ment volna át a szomszédba. Eleinte szülei ellenezték a látogatásokat, de hamar meggyőződtek, hogy a nagyapó rendes, jóravaló öregember. Megengedték lányuknak, hogy barátkozzon a szomszéd bácsival.

Panni minden nap vendég volt a szomszédban. Mindig nagyon jól érezte magát az öreg barátjával, aki rengeteg, érdekes dolgot mesélt neki. A kislány tátott szájjal hallgatta azokat.

Nagyapó mindenegyes látogatás alkalmával, egy szép mesével is megörvendeztette.

–  Szomszéd bácsi, ez a mese is szép volt – mondta hálálkodva Panni. – Nagyon köszönöm, hogy ma is mesélt nekem. Ugye holnap is átjöhetek?

–  Természetesen, aranyoskám – válaszolta és kedvesen megsimogatta a kislány fejecskéjét. – Gyere holnap is és mesélek neked!

Így ment ez nap, mint nap. A kislány, amikor csak tudott, engedélyt kért a szüleitől, hogy meglátogathassa a szomszéd bácsit.

–  Jól van, menjél csak, de ne maradjál sokáig – mondta az édesanyja.

A kislány boldogan szalad az öregember házába, aki már várta Pannit a tornácon.

–  Ma nem mondok mesét, – kezdte apó – de helyette megmutatom a kincseimet.

Panni szemei felcsillantak.

–  Szomszéd bácsinak, vannak kincsei? – ámult el és alig várta, hogy megpillantsa azokat. – Hol vannak azok a kincsek?

–  Gyere, Panni, megmutatom! A házban van egy szoba, ahová csak ritkán nyitok be. Idegenek még sohasem jártak ott. Te leszel az első, akit beengedek ebbe a szobába. Ígérd meg, hogy soha senkinek nem árulod el, hogy jártál ebben a szobában?

–  Megígérem – fogadkozott a kislány.

A ház hátsó szegletében volt egy kicsi szoba, és abban a vén szekrény mellett állt egy rozoga faláda.

–  Ebben vannak a kincseim – mutatott rá az ujjával a szomszéd bácsi. – Itt tarom a kincseimet.

„Milyen kincsek lehetnek, ebben a rozoga faládában?” – gondolta a kislány. Látszott az arcán, nem ilyen kincsekre számított. Azt hitte a faládában talán mesés értékű arany és ezüst tárgyak lehetnek.

Lassan kinyílt a láda teteje és végre Panni is belenézhetett.

Nagyon meglepődött. A láda alján néhány ócskaság lapult.

–  Látom az arcodon, mást vártál – mosolyodott el az öregember, amint ránézett a kislányra.

Szegényke nem tudta, mit feleljen. Nem akarta a szomszéd bácsit megsérteni, aki megosztotta vele a kincseit.

De milyen kincsek ezek? Néhány régi ócskaság, és egy ezeréves fényképalbum.

Az öregember elővett a láda mélyéről egy kicsi játék katonát.

–  Tudod, mi ez? – kérdezte kíváncsian.

–  Egy játék katona – válaszolta közömbösen a kislány. – Szavaiból kihallatszott nem nagyon érdekli. Ez inkább fiúknak való játék. Még ha legalább egy baba lett volna, de egy játék katona!

–  Háború volt. Édesapámat is behívták katonának és elvitték a frontra. Még mielőtt elindult volna, vett nekem egy játék katonát. „Ha ezt a kis játék katonát a kezedbe fogod, mindig gondolj rám!” – mondta búcsúzóul, és felszállt a háborúba induló vonatra. Soha többé nem jött vissza. Egy szomorú őszi nap érkezett egy tábori levél, amelyben az volt, hogy hősi halált halt egy véres ütközetben. Szegény édesanyámmal még ezután is sokáig reménykedtünk, hogy talán nem igaz és egyszer csak betoppan, és átölel minket erős, dolgos kezével. Sajnos igaz volt a hír. Édesapám valóban odaveszett, és csak ez a kicsinyke játék katona maradt meg tőle emlékül. Ezenkívül ez a fényképalbum, amelyben fényképei vannak. Ráérős időmben nézegetem a csodás képeit. Fotográfus volt, és ha a háború nem töri ketté életét, talán világhírű művész is válhatott volna belőle.

Pannit meghatotta az öregember őszinte beszéde, és hogy megosztotta vele a legdrágább kincsét.

Sokáig nézegették a képeket. A szomszéd bácsi majdnem minden képhez mondott egy szép történetet.

A képnézegetés után a kislány egészen másképpen nézett a játék katonára. Megértette, hogy a szomszéd bácsinak ez mindennél többet jelent. Felejthetetlen emlékeinket ezüsttel, arannyal és drágakővel nem lehet megfizetni. Ezt a kincset soha senki el nem veheti tőlünk. Az igazi kincs az ember szívében van, és ezt úgy hívják szeretet.

Panni nagyon hálás volt, amiért a szomszéd bácsi ezeket megosztotta vele. Talán egy nap neki is lesznek ilyen kincsei, amelyeket majd ő is megmutat egy szomszéd kisfiúnak vagy kislánynak.

Gyerekek, ne feledjétek, az emlék a legnagyobb kincs a világon!