Volt nekem egy kicsi barátom, Péter. Szerette a meséket. Egész nap elhallgatta volna őket.

Nagypapája egy nagy mesekönyvből szokott felolvasni neki délutánonként a vén diófa alatt.

Csodás meséket tartalmazott, ez a régi könyv. Lapjai már megsárgultak, és a sok forgatástól, lapozástól néhol el is szakadtak. Több helyen is látszódtak a kisfiú maszatos ujjainak a nyomai. Szerette nézegetni a könyvben található színes képeket. Némelyik csodás világról mesélt gazdájának.

Péter érdeklődését főleg az a kép keltette fel, amelyikon egy fehér táltos vágtatott a csillagos égen. Ennek a meséjét minden nap szívesen meghallgatta. Ilyenkor füle, szája tátva volt, annyira belefeledkezett a mesébe. Szinte már kívülről fújta minden mondatát, amikor nagypapája leült a vén cserépkályha mellé, hogy felolvassa kicsi unokájának. Előre mondta, hogy, mi fog történni.

– Akkor meg, minek olvassam, ha úgyis tudod? – kérdezte az öregember. –  Keresek egy másik mesét, amit még nem hallottál.

– Nem! Nem! – tiltakozott Peti. –  Ezt a mesét akarom. A fehér lovast meséld el nekem! Más most nem érdekel.

A nagypapa kénytelen volt talán már századjára is elolvasni. Nem lehetett kitérni előle. Peti sírt, ha mégis mást akart olvasni az öregapja.

Így ment ez hosszú éveken át. A kisfiúból iskolás lett. Megtanulta a betűvetést és már maga is tudott olvasni. Nagy öröm volt számára, amikor kedvenc meséjét egyedül olvashatta. Már nem volt szüksége nagypapájára. Amikor csak akarta, akkor vette elő mesekönyvét.

Sokszor nézegette a könyvben levő szép képeket.

Ki tudja, hogy és miért, egy nap Peti hanyagolni kezdte a mesekönyvet. Más dolgok kezdték érdekelni.

Eleinte ebből a mesekönyv alig vett észre valamit. Talán csak annyit, hogy a kisfiú ritkábban vette a kezébe és, ha kézbe is vette, akkor is gyorsan letette. A színes képeket nem nézte olyan hosszan, mint máskor. Azzal nyugtatta magát, hogy kicsi barátja iskolába jár, és bizonyára sokat kell tanulnia. Hiába volt szünet, Peti akkor sem olvasott belőle többet, sőt talán még kevesebbet, mint régebben.

Szegény mesekönyv egyre jobban érezte, valami baj történhetett. Minden jel arra mutatott, hogy a kisfiú megunta. A polcról is más helyre került. Mások díszelegtek a polcón, ahol egykor ő foglalta el a főhelyet.

Valami vastag, régi lexikon mögé suvasztották be, mintha már nem lenne rá szükség.

Hiába sóhajtozott, vágyott rá, hogy valaki kézbe vegye, de nem akart eljönni ez a pillanat.

Peti nagyfiú lett. Egészen más dolgok kezdték el érdekelni. Szüleitől névnapjára kapott egy számítógépet. Ő sem akart lemaradni a barátaitól. Ezentúl minden az új masina körül forgott. Tankönyveken kívül nem igen vett kezébe más olvasnivalót.

Ez nem csak a mese, de más könyveket is elszomorított. Minek vannak a házban, ha senki sem olvassa őket.

Ez természetesen legjobban a mesekönyvnek fájt. Mindig azt hitte, a kisfiú soha nem fogja megunni.

Milyen kegyetlen is a világ. Egykor még a középpontban volt és nem múlott el egyetlen nap, hogy ne olvastak volna belőle. Legjobb barát volt a házban színes képeivel, lebilincselő meséivel.

Soha nem gondolta volna, hogy egy gép fogja átvenni ezt a szerepet, és a kicsi gazdája rá sem néz.

Egy tavaszi nap a házban nagytakarítás volt. A háziak minden kacatot összegyűjtöttek, dobozba raktak és felvitték a padlásra.

Üvölteni szeretett volna, amikor valaki megmarkolta, és belehajította a dobozba mondván Petiből Péter lett és nincs szüksége mesekönyvre. A fiatalembert egészen más könyvek érdekelték. De erről régi barátja, mit sem tudott, hiszen fent a padláson porosodott. Legfeljebb egy – egy eltévedt egér állt meg mellette és kíváncsian szaglászta, mi lehet ez az érdekes tárgy? Mivel nem volt az ínyére gyorsan magára hagyta, és odébb állt.

Így teltek szegényes napjai. Télen fázott, nyáron meg szörnyen melege volt a padláson. Ezért a régen szép, finom lapjai bepöndörödtek és megsárgultak. A fedőlapja is rongyos lett és maszatos.

Nem valami szép látvány volt. Bizonyára nem lett volna a gyermekszoba ékessége, mint egykor, amikor még a házba érkező vendégek is megcsodálták.

Ilyen egy könyv múlandósága. Elszállt felette az idő. Igazából nem is az fájt neki, hogy megöregedett, hanem, hogy kicsi gazdája megunta, kidobta, és megfeledkezett róla.

Hol vannak már azok a régi, meghitt, szép napok, amikor az apró kezek puha, bársonyos érintéssel lapozták, és még éjjelre is maga mellé fektették az ágyban.

Egyszer elmúlik minden, de hogy a sors ilyen véget szánjon neki soha nem gondolta. Azt remélte, hogy mindig ő lesz a könyvek könyve, és soha senki nem fogja letaszítani a trónjáról.

Tévedett. Itt porosodik a padláson, és még a reményét sem látja, hogy visszakerül régi helyére.

Váratlanul halk lépteket hallott. Eleinte oda sem figyelt rájuk. Hiszen máskor is jártak – keltek a házban. Ellenben most ezek a léptek egyre közeledtek, és hangosabbak lettek.

Valaki jött felfelé egyenesen a padlásra. A padlásajtó lassan felcsapódott. Még ekkor sem gondolt semmire. Mély kábulatban volt és ez a kábulat már kiölt szinte minden reményt szívéből.

Mit is várhatna egy ócska könyv itt fent a padláson? Ennél már csak az lehet rosszabb, ha innen is kidobják. Erre még a legszörnyűbb álmában sem akart gondolni.

Valaki közeledett feléje. A félhomályban alig látott valamit?

Kicsi szíve hevesen verni kezdett. Mindenféle átfutott az agyán és csak arra emlékezett, hogy egy kéz megfogta és kihúzta a sok kacat közül.

Mi lesz most? – kérdezte remegve magától. –  Mit akar ez a durva felnőtt kéz tőle? Aprócska, könnyed kezekhez volt szokva, amelyek cirógatva érintették mindig a fedelét és a parányi ujjacskák simogatón lapoztak bele. Igaz a nagypapa is szokta forgatni, amikor felolvasott unokájának, Petinek. De hol van már a nagypapa? Rég elnyelte a sötét sír. Még akkor lent volt a szobában, hátul eldugva a lexikon mögé. Ennek ellenére jól emlékezett erre a szomorú, gyászos napra. Mindenki sírt a házban, siratta az öregembert. Többé már nem fog mesélni az unokájának. Pipája füstjének illata nem járja át a szobákat. Lassan az utolsó dohányillat is elillan és végképp elnyeli a titokzatos örökkévalóság.

Nem merte szemeit kinyitni. Félt, hogy pusztulásának utolsó másodperceit fogja meglátni.

Végül mégis erőt vett magán és kikandikált.

Nem akarta elhinni a látottakat.

Ez nem lehet igaz. –  Vagy mégis? Oly ismerős ezek a kezek. Mintha már találkozott volna velük. Csak valahogy mások. Egykor ezek nem voltak ilyen nagyok és erősek. Sok – sok évvel ezelőtt gyöngéd volt tapintásuk és fogásuk. Most erős férfikezek viszik lefelé a padlásról.

Vajon hová vezet ez az út?

Még egyszer végigjárta a jól ismert helyeket. Régen járt már itt. Nem is tudja, mikor? Hány év, vagy talán évtized telt el azóta, hogy itt volt?

Nem tudta. Most nem is volt kedve ezen gondolkodni.

Inkább az érdekelte, hová viszik ezek a hatalmas, de ismerős kezek?

Csak remélhette, hogy nem fogják kidobni, szemétre hányni. Nem az nem lehet. Ha ez lenne vele a terv, akkor nem fordult volna vele a gyermekszoba felé. A szemetes egészen máshol van.

Most már minden ismerős volt számára. Csupán a bútorok voltak mások. Kicserélték azokat. De nagyjából minden úgy volt berendezve, mint régen.

A szoba közepén, a szőnyegen egy szőke kisfiú ült és játékautóval játszott. Tologatta ide – oda.

Nem lehet, hogy az a kisfiú legyen az, akit egykor annyira szeretett. Mégis akkor, mi ez a nagy hasonlóság.

A kép kockáról kockára kezdett összeállni benne, és szíve egyszeriben felvidult. Mindjárt szépnek látta a világot.

A férfi leporolta a régi, megkopott könyvet, és mondta:

– Nézd, kisfiam, ez volt édesapa kedvenc mesekönyve!

– Apa, mesélj belőle!

Az apja térdére ültette kisfiát és mesélni kezdett. Érdekes mód a könyv ott nyílott ki, amely mesét egykor nagypapának annyiszor el kellett olvasnia.

A kicsi lurkó ámulva hallgatta a régi mesét és nem bírt betelni a kép látványával, amelyen egy fehér táltos vágtatott a csillagos égen.

A mesekönyv boldog volt és újból megjött a kedve az élethez. Tudta jól, megint hosszú éveken át lesz kedvence egy emberkének, még ha egy kicsit vásott és rozoga is a borítója és lapjai, de a mesék, amelyek benne vannak egy parányit sem fakultak régi fényükből. Ugyan úgy csillognak, mint egykor.