Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás – tengeren, de még a magas üveghegyen is, élt egy varázsló. Híre messzi vidékekre eljutott. Királyok, hercegek, grófok és nagyurak mind vele akartak varázsoltatni. Egymás kezéből vették ki a mágia mesterét.

Olyan nagy volt a tudása, hogy mindenre tudott varázsszót. Amihez csak hozzákezdett, minden sikerült neki.

Egyszer, amikor éppen Burkus király udvarában űzte mesterségét, és azt parancsolták, hogy változtassa csúf varangyos békává a kincstárnokát, aki megdézsmálta az aranytallérokat egy legényke állított be hozzá. Így szólt a varázslóhoz:

– Varázsló bácsi, legyen, szíves tanítson meg engem varázsolni!

– Miért akarnál megtanulni, te gyerek? – kérdezte homlokát összeráncolva a varázsló.

– Nagy szegénységben él a családom, és szeretnék segíteni rajtuk varázslataimmal.

Ezt meghallván mérgesen a gyerekre ripakodott:

– Mit képzelsz, ily mindennapi dolgokra lehet – e a varázslatokat fordítani? Még,hogy szegénységben él a családod, és varázslattal akarsz rajtuk segíteni? Hallatlan, takarodj a szemem elől, mert a kincstárnokkal együtt téged is varanggyá változtatlak!

Szegény legényke nagy szomorúan elballagott, és ment egészen a kerek erdő közepéig. Ott leült egy fatörzsre és keservesen sírt, amiért nem tud segíteni a családján. Mi lesz velük most. Üres az éléstár, és éhen fognak veszni. Ha csak legalább egy varázslatot tanított volna meg neki a varázsló, az is igen nagy segítség lett volna.

Amint az erdőben búslakodott, váratlanul egy kicsi kék madár szállt a vállára és kíváncsian megkérdezte:

– Miért búsulsz, te legényke? Tán nem jutott kenderföld?

Az a madárra emelte könnyes szemeit és elmesélte a szomorúságát.

– Ne szomorkodj ez miatt! Tudom bánatodra a megoldást. Adok egy tollat. Vidd el bátyámhoz, aki a hegyekben lakik. Add át, és mondd meg neki, hogy én küldtelek. Fogadj neki szót és mindenben kövesd utasításait.

A legény megköszönte a madárka jóságát és azonnal elindult a hegyekbe. Sokáig ment szinte megállás nélkül. Egyszer csak megérkezett egy nagy sasfészekhez, amiben a sas ült három tojáson.

– Jó napot, sas anyó! – üdvözölte a legény a nagy madarat.

– Isten hozott, fiam! – mondta a tojásain üldögélő állat. –  Mi járatban vagy mifelénk?

A legény átadta a tollat, amit a madárkától kapott és várta, mi fog történni?

A sas tüzetesen megnézte a küldeményt és eképpen szólt az emberfiához:

– Szerencséd, hogy az öcsém küldött, ha véletlenül magadtól tévedtél volna háborgatni nyugalmamat, akkor most halálok halálával haltál volna meg. Hadd halljam, mi a bánatod!

Újból elmondta a történetét. A sas is türelmesen végighallgatta, majd egy kicsit elgondolkodott.

– Úgy tudok rajtad segíteni, ha most azonnal felrepülök a világ legmagasabb sziklája tetejére, és hozok neked onnan egy aranyfűszálat, amit majd bele kell csempészned a varázsló borába. Ettől elalszik, és elfelejti a varázsszót. Amíg alszik, nyisd fel a hatalmas kofferjét, keresd meg a varázsszavak könyvét. Vedd magadhoz, és rejtsd el jól, nehogy megtalálja. Amikor felébred, varázsolni akar, de nem fog sikerülni, mert őkelme elfelejtette a varázsszavakat. Akkor majd keresni fogja, de nem találja, könyörög és megígéri, hogy megtanít varázsolni. Vigyázz, nehogy szíved meglágyuljon és visszaadd neki a könyvet! Ha véletlenül így cselekednél, jaj, neked!

A legény örült, hogy nem is lesz valami nehéz feladat megtanulni, varázsolni, de a sas nem hagyta ennyibe.

– Ahhoz, hogy el tudjak menni a szikla tetejére, valakinek vigyázni kell a tojásokra. Ameddig távol leszek, ülj rá a tojásokra! Őrködj fölöttük! De ha csak egynek is baja esik, miszlikbe aprítalak, és felfallak.

Mi sem könnyebb ennél – gondolta és kényelmesen helyet foglalt a tojásokon. Ezalatt a sas elindult a hegy csúcsára, hogy lehozza az aranyfűszálat.

Amint a fiú ült a tojásokon egyszer valami böködni kezdte a hátsó fertályát. Eleinte azt gondolta, hogy egy rossz helyen lévő szalmaszál. Meg akarta igazítani, de akkor meg valami megcsípte a kezét. Ennek már fele sem tréfa, és felállt megnézni, mi lehet ez. Nagyon meglepődött a látottakon. A kicsi sasfiókok kezdtek kibújni a tojásból. Ez még rendjén is lett volna, de amint napvilágra kerültek, olyan követelőzőek lettek, hogy szegény botcsinálta anyjuk azt sem tudta, mitévő legyen. A fiókák szünet nélkül ennivalót kértek. Volt a tarisznyájában néhány hamuban sült pogácsa. Odavetette nekik azt gondolván addig jóllakatja őket, míg anyjuk visszatér. De tévedett, a csöppségek egy szempillanat alatt felfalták és tovább nyújtogatták aprócska csőrüket.

Várt, várt, de a sas nem akart jönni. Mi lesz a sasfiókokkal, ha nem kapnak enni? Még a végül elpusztulnak és anyjuk beváltja ígéretét. Nem tehetett mást fogta bicskáját és levágta vele a bal karját. Ez egy darabig megnyugtatta a kicsiket.

Magas volt a hegy és sokáig tartott az út a csúcsáig, ráadásul még vissza is kellett jönni, ezért egy idő után a sas fiókák újból kérték az ennivalót. Nem tehetett mást, levágta a bal lábát is. Már úgy látszott, hogy elég lesz és sikerül jóllakatni a madarakat. Sajnos tévedett, harmadszorra is felsírtak a sasfészek új lakói. Már ott tartott, hogy lenyisszantja a másik lábát is, de akkor szerencsére megjelent a sas mama csőrében hozva az aranyfűszálat.

– Mi történt veled, te legény? – kérdezte megrökönyödve, amint meglátta a csupa vér legényt, akiben már alig pislákolt az élet lángja.

– Kikeltek a sas fiókák, és megéheztek – nyögte fájdalmas hangon. – Valamivel meg kellett etetni a madárkákat.

Ez annyira meghatotta a sast, hogy szemei könnybe lábadtak, és majdnem elsírta magát.

– Amiért ilyen rendes voltál fiókáimhoz, azonkívül, hogy megkapod az aranyfűszálat, varázserőm segítségével kinövesztem végtagjaidat.

A sas gurgulázott egyet és forró leheletet fújt a legényre. Nem tellett bele egy szemhunyás a legénynek kinőtt a levágott keze és lába.

– Most már mehetsz vissza a varázslóhoz! Tegyél mindent úgy, ahogy mondtam! Isten veled.

A legényke megköszönte az aranyfűszálat és visszament Burkus király várába.

A varázsló, amikor meglátta mérgesen rámordult:

– Megint itt vagy a lábam alatt. Mit akarsz? Mondd gyorsan! Nem érek rá!

– Varázsló bácsinak hoztam egy flaska borocskát, bizonyára a sok varázslásban megszomjazott.

A mágiáknak a nagy mesterét meglepte a legényke jóindulata, és mohón nyúlt a flaska után, pedig ha tudta volna, hogy mi van benne, nem hörpintette volna ki egyhuzamban. Alig, hogy a bor végiggördült a gigáján, mély álomba merült. Úgy aludt, hogy tán ágyúszóval sem lehetett felébreszteni. Ezalatt a fiú mindent úgy tett, ahogyan mondta neki sas. A hatalmas kofferben megkereste a varázskönyvet, és jól eldugta. Ezek után már csak az a feladata maradt, hogy várja a hatást, amikor a varázsló felébred.

Sokáig kellett várni a hatásra. Annyira húzta a lóbőrt, hogy már azt hitte, sosem nyitja ki a szemét. Amikor nagy nehezen feltápászkodott, mindjárt varázsolni akart a királynak. Meglóbálta varázspálcáját, de elfelejtette a varázsszót. Csak hebegett – habogott, összevissza beszélt minden zagyvaságot. A király is nagyon csodálkozott, hogy mi történhetett vele, hiszen máskor az első egy – két szóra a varázslat beteljesedett.

Jaj, majd elfelejtettem mondani, amíg a mágus csinálta a sok hókuszpókuszt, a legényke az eldugott könyvből megtanulta a varázsszavakat, és amikor már mindet tudta jelentkezett a királynál varázslónak.

Az öreg varázsló hiába rohant a kofferéhez, és kereste benne a könyvet. Mindent felforgatott, de sehol sem lelte. Mindjárt átlátott a szitán, és rájött csakis a legényke lehet a ludas a varázskönyve eltűnésében. Kérve kérte, mindent megígért neki, hogy csak adja vissza. Még azt is mondta, hogy fiává fogadja, és együtt fognak varázsolni, de a legényke nem hitt neki, és nem árulta el, hol rejtegeti a varázsszavak gyűjteményét.

A király eleinte kérkedve fogadta az ifjú varázslót.

– Látom, ez az öregember már nem tud varázsolni – mutatott a magába roskadt vén varázslóra. –  De ha becsapsz, vagy neked sem sikerül szíjat hasítok a hátadból. Megértetted?

– Igen – válaszolta magabiztosan és elmondta a megfelelő varázsszót mindenki csodálkozására olyan ügyesen, hogy még a varázslók varázslója is megirigyelhette volna tőle.

A király elégedetten pödörte meg a bajszát és mondta:

– Na, fiam, mai naptól fogva, te leszel az udvari varázslóm, ezt a vénembert meg nyugdíjba küldöm. Megöregedett, és már nem tud varázsolni. Ideje, hogy átadja a helyét az ifjúságnak.

Ebbe neki is bele kellett törődnie, nem volt apelláta a király határozata ellen. Lejárt az ideje, eljött a nap megpihenni. Szomorúan kiballagott a várból és tán még ma is rója, az utakat morfondírozik magában, hogyan lehetett olyan ostoba, hogy egy legényke túljárt az eszén? Bizonyára, ha újra kezdhetné, okosabb lenne.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!