A házi zsűri elfoglalta a helyét: a Csinos, a Luli és mi ketten a feleségemmel. A két puli a legmérvadóbb, mert teljesen semleges, nincs bennük semmi részrehajlás. Szeretik a klasszikus zenét, a Páva műsorait, a nótákat, operett zenét, ilyen műsorok alatt a lábunkra telepedve szunyókálnak, néha feltápászkodnak, és kérik a jóleső fülvakarást.

Tehát letelepedtünk a számítógép elé, és vártuk az első számot. Alighogy elkezdődött a nagy körítéssel bemutatott alkotás, a mi puliink elsomfordáltak. A Lulika a teraszon lévő nyaralójába bújt, az anyja az ajtón belül foglalta el a szokásos zordidői figyelő állását.

Mi pedig vártuk, hogy hátha a következő jobb lesz. Ki akartunk kapcsolódni a napi politikai események feszültségéből.

Hiába kerestük a Dallam urat, de a jó szöveg urat sem találtuk az egész előadás alatt.

A zsűri egymást túl licitálva dicsérte  némely alkotást, a fénycirkusz technikusai is kitettek magukért. Kiváló a mi magyar nyelvünk, kitűnően lehet a semmit körülírni.

Átéltük a feleségemmel a várva várt zenei eseményt, hiszen nem mindegy, hogy milyen dal képviseli Magyarországot a Fesztiválon.

Emlékszünk még a londoni sikerre, Kék az ég és zöld a fű, oly egyszerű... Kovács Kati előadására, amiért otthon, szidást kapott, hogy volt képe megnyerni a fesztivált...

No de nem nekünk írják a mai dalokat, ezekből nem is lett sláger. Senki nem kéri a kívánságműsorokban. Mi csak olyan parlagi hallgatók vagyunk, és régimódiak, mi igényeljük a jó szöveget, amelynek van mondanivalója, és megérint sokakat, mondhatni szíven talál, akik azonosulnak, felismerik a saját életüket a szövegben. A melódia sem közömbös a számunkra, a ritmus pergő vagy akár melankolikus.

Közben, ahogy elcsendesedett a vihar, a Lulika bekérezkedett, ő volt a legokosabb, és a távollétével szavazott. 

Valami vidámat keressél, mondta a feleségem, és ahogy bogarászok, jobb oldalt a képernyőn a régi magyar filmek között kínálja magát az 1967-es Táncdalfesztivál. 

Ezt nézzük meg, ugyan akkor, hogy vezettek le egy ilyen zenei eseményt.

Hosszasan mutatták be a zsűrit, a magyarok közül Szinetár Miklós,  Szepesi, Vujicsics Tihamér, Bodrogi Gyula, aki véget nem érő tapsot kapott, és az európai könnyűzenei világ kiválóságai Berlintől Stokholmig akik akkoriban számítottak összesen harmincan.

A zenekar, a Studió 11, kibővítve a Magyar Rádió Szimfonikus zenekarával Körmendi Vilmos vezetésével. Mellettük a Syrius külön pódiumon lett betolva az olyan alkotások kisérésére, amelyhez ők illettek.

Tizenöt táncdalt adtak elő, a zsűri nem okoskodott csak pontozott, és szótöbbséggel döntött.

Ők már lemezről ismerték az alkotásokat.

A zenekar mind csokornyakkendősen, a férfi énekesek szintén, a leányok csinosan szép frizurásan... a Syrius is egyforma öltönyben csinosan, ápoltan...

A számok egymás után mentek, az elején nem volt ismétlés, a vége felé azonban a közönség némelyiket visszatapsolta. 

Az eredményhirdetést Szinetár Miklós vezette be, az eredményeket a  Magyar Rádió titkára olvasta be. 

Slágerek születtek, a Nem várok holnapig, Bocsánat, ha kérdem, Csak egy tánc volt, Rövid az élet, Annál az első ügyetlen csóknál, Ádám hol vagy... Zalatnai Sarolta, Poór Péter, Korda György, Aradszky László,  Szécsi Pál, Toldi Mária, Ambrus Kyri, Sárosi Katalin, Fenyves Gabi, Koncz Zsuzsa...

A zeneszerzők: Majláth Júlia, Szenes Iván, Dobos Attila, S. Nagy István, hogy csak az ismertebbeket említsem.  Csoda hogy volt szöveg és melódia? 

A győztes dalokat háromszor is ismételni kellett, meg lettek jutalmazva az előadók, a zeneszerzők, és a hangszerelők is.

Összehasonlítva a mai alkotásokat, úgy tűnik, hogy a hangerővel, és a körítésekkel pótolják a melódia és a jó szöveg hiányát.

Közben a pulik visszatelepedtek a megszokott helyükre, nem sértette a fülüket a régi melódia.

Vinczer S. Péter  (qdb)