Amióta világ a világ, minden nap történik olyan a földön, ami egyeseknek öröm, másoknak maga a pokol. Einstein óta tudjuk, hogy minden relatív, csak nézőpont kérdése. Az élet már csak ilyen. De az sehol nincs megírva, hogy az esemény felett örömködőknek együtt kell gyászolniuk a szomorkodókkal, vagy a tragédiát megélőknek örömtáncot kell járniuk a szerencsések oldalára állva.

Normális ésszel senki nem várta el 1429. június 16-án, amikor Reims kapui megnyíltak az Orleansi Szűz előtt, hogy az angolok örömtüzeket gyújtsanak. Mint ahogy nem tartottak örömünnepet Lengyelországban sem 1939. szeptember 1.-én, bár Hitler és pribékjei azon a napon elkábultak a hatalom boldogságától. 1789. július 14-én a francia arisztokrácia nem volt boldog, pedig a jakobinusok féktelen örömükben porig rombolták a Bastillet. Azon az 1956. november 5-én, amikor Kádár boldogan tért haza egy szovjet tank gyomrában a Szovjetunióból, a magyar nép szenvedett a forradalom fegyveres leverésétől rettegve. A történelem legnagyobb alakjának, Jézusnak a halála is megosztotta az akkor maroknyi városi közösséget. Jeruzsálem zsidó főpapjai és elbutított népe örömünnepet ült a keresztre feszítéskor, a keresztények viszont rövid életük legszörnyűbb tragédiájaként élték meg a kereszthalált.

Sorolhatnánk a történelmi eseményeket, és mindig, mindenhol azt tapasztalnánk, hogy a történések megosztják a világot. Mert az érzés szabad. Talán még a határtalan szabad világot hazudó globalistáknál, neoliberálisoknál, kommunistáknál is, bár ebben azért nem vagyok annyira biztos. De az biztos, hogy abban a romlott világban az érzés kimondására csak az erősebb, vagy magát erősebbnek gondoló félnek van joga. A gyengébbnek tűnőnek, a kihasználhatónak, a kiszolgáltatottnak hallgass a neve. Az Unióban dühöng a véleményterror, a demokratikus szavazásokat rendre meghamisítják, a más véleményen lévő nemzeteket le akarják darálni. Az ellenvélemény tilos, vagy büntetendő.

Szóval vannak napok, amelyek megosztják a világot. Nézzük például december 1-jét. Mennyi minden történt ezen a napon! Nálunk 72 éve, 1946-ban megkezdődött az államosítás. A kommunistáknak öröm, az ország többi részének tragédia. 26 éve, 1992-ben Kolozsvárott Mátyás Király szobrára Gheorghe Funar polgármester visszatetette azt az idézetet, amely Mátyás király román származására utal. A román sovinisztáknak, akkor ez nagyszerű ünnep volt, nekünk, magyaroknak, gyalázat.

De jól van ez így, ha már úgy van, hogy csak kevés olyan esemény történik, amely egyaránt örömet jelent mindenkinek. Mert azért ilyen is van. Például amikor 93 éve, ezen a napon megkezdődött a Magyar Rádió rendszeres adása, vagy 112 éve, amikor megnyílt a Szépművészeti Múzeum. Közössé vált a magyar öröm, hogy 218 éve, 1800-ban ezen a napon megszületett Vörösmarty Mihály.  De hagyjuk a szépségkirálynős „világbéke” szlogent, akármennyire is jó lenne. Mert olyan nem lesz. Hogy miért? Mert emberek vagyunk, már több, mint 7 milliárdan, és talán 200 000 éve. Családokból állnak össze társadalmaink, és nemzetekhez tartozunk. Saját nyelvvel, kultúrával, hittel, érdekekkel, értékekkel, történelmünk iránti elfogultsággal, nagyjaink tiszteletével felruházva. És működik a sejtemlékezet. Mert Isten így teremtett minket, és ezt semmilyen globalista baromság nem rombolhatja le. Aki nem hiszi, látogassa meg a Gyulavári Almásy-Wenckheim kastély egyedülálló Himnusz kiállítását. Az összes uniós ország himnuszát meghallgathatjuk, de az igazi csoda az, hogy magyar fordításban is elolvashatjuk. Nem is értem, ennyi „nacionalista lepra” érzelem hogy fér el egy teremben, kezdve a hazafiságból vérontásra felszólító francia himnusszal? Macronnak, Merkelnek, Junckernek, Sorosnak és globalista agytröszti társaiknak kötelezővé tenném az összes himnusz szövegének megtanulását és mantra -szerű mormolását. Hátha attól megértenék, hogy ezt a tömérdek, gyönyörű haza-és nemzetszeretetet nem lehet kiirtani, és nem lehet semmilyen erőszakos migráns-betelepítéssel felszámolni. Mert a bevándorlóknak is van hazája, nemzete, családja, hite. És ők is ragaszkodnak hozzá. A globalista erkölcsi bűnözők tehát a világ mozgatórugóját akarják eltörni? Nem a nemzeti érzésekkel van baj, hanem a történelemhamisítással, és a sok agyament diktátorocskával, akinek világuralmi törekvései vannak.  A pénz pedig nagy úr, s mivel van nekik, így hívük is sok van. De Európa lakossága nagy részének a gyomra és ökle is összeszorul már, amikor azt a napi hírt hallja, hogy Timmermans, az Európai Bizottság jelenlegi alelnöke Soros Györggyel tárgyal. Mert Soros feltűnése az EU-ban pavlovi reflexként kiváltja a Fugger-reakciót.

„A pénz a háború mozgatórugója” vallotta Európa leggazdagabb családja, és valóban, a XV.-XVI. században a pápától kezdve szinte az összes európai uralkodó, főként a Habsburgok a markában volt. Egyszerűen kifejezve: Európában az történt, amit a Fuggerek akartak. Úgy tűnik, manapság csak a bankár neve változott. Soros és bérencei mostani örömében azonban százmilliók nem tudnak osztozni, s bár pillanatnyilag úgy tűnik, Sorosék az erősebbek, s mi, százmilliók a gyengébbek, nem adjuk fel. Jövő év májusa nekünk kedvez, ha nem hagyjuk magunkat megosztani. Mert vegyük észre, a globalizmus megszállottjai mindent elkövetnek ennek érdekében. Szerveznek, agitálnak, uszítanak, hazudoznak.  A pénz ma is a háború mozgatórugója. Főképp ezért ne vegyük el egy nemzettől sem az öröm vagy a bánat, a ragaszkodás, a féltés kifejezésének jogát, mert anélkül csak gyűlik a harag, és rosszkor, rossz helyen robban.

Ezért kérem a román hazafiakat, fogadják el a magyar nemzetpolitikáért felelős államtitkár, Potápi Árpád János szavait, amely szerint “a magyar kormány nem mond le erről a földről”. Nem mond le a magyarságról, a magyar nemzetrészekről és a magyarság történelméről. De hozzátette azt is: ma már nem kell országhatárokat megváltoztatni a magyarság megvédéséhez! Kedves román, nemzetben gondolkodó, keresztény barátaink, mi ezzel a baj?

Fogadják el a tényeket: nem mi egyesítettük Erdélyt Romániával, hanem a románok, 98 éve. Azon a napon, 1918 december 1-én. Nem tudunk és nem is akarunk ennek a ténynek örülni. Nem mi adtuk oda a gyalázatos trianoni békediktátummal az ezer éve hozzánk tartozó földjeinket, és nemzetünk nagy részét, hanem a mai románok elődjei kapták meg azt bérként az antanthoz csatlakozásuk miatt. Lépjünk túl végre a történelemhamisításon, Mátyás király származásának elferdítésén, és fogadjuk el a szikár tényeket. A románok jó kártyát húztak akkor a pakliból, mi nem. De hagyjuk végre abba a gyűlölködést, és inkább küzdjünk együtt az ellen a veszély ellen, ami Romániát is, minket is, egész Európát veszélyezteti. A globalizmus ellen. Mert ha megérkezik, azon a napon vége minden nemzetszeretetnek, minden hazafiságnak, minden származással kapcsolatos történelmi vitának. Vörösmartyt idézve akkor csak tél lesz és csend és hó és halál. Ezért ne akarják, hogy december 1-én mi, magyarok is ünnepeljünk. Ünnepeljenek akik akarnak, de ne kényszerítsék beszédre magyar testvéreinket azon a napon. Vagy ha igen, fogadják el ellenérzéseiket. Mert az érzés szabad. Legyenek tekintettel azokra, akiknek az a nap tragédia.

Fogadják el Illyés Gyula szavait: „Trianon…nekünk, mivel ott törtek idegenbe minden harmadik magyart, s ott szabdalták szét anyanyelvünk területeit, afféle embervágóhidat ..idéz” S ez igaz december 1-jére is. Értsék meg tragédiánkat, annak feldolgozását, kimondását. És adjanak nyugodtan magyarjainknak autonómiát, mert az egész Romániát gazdagítaná. Gazdagítaná, amelyben segít a magyar kormány. Emiatt nem felháborodni kellene, hanem közösen örülni. Inkább ennek, mint a nemzetek, érzelmek és hit nélküli Soros-féle Egyesült Európai Uniónak. Legyenek hát szabadok az érzelmeink anélkül, hogy a másikat megaláznánk, megtipornánk, kényszerítenénk. Legyenek szabad nemzeti érzések, de semmi sovinizmus! Azon a napon sem!

Szerző: Bencze Izabella