Kör

Öregedett. Egyre többször  vette észre magán, hogy szertartásként rendezi a dolgokat.
Ezért aztán nem volt ellenére egyedül járni  útjait.
Különlegesen vonult el az utóbbi néhány hét. Eső ritkán permetelte a vidéket, ebből fakadóan a fák, bokrok úgy őszültek, ahogy az Úristen eredendően elgondolta, amikor e domboldalakra hintette köcölléjéből azt a különleges magkeveréket, amiből aztán tölgyesek, bükkösök, gyertyányosok keltek életre.
 A természet, most kissé szabadjára engedte övéit: néhány levetkőzött diófa éghez legközelebb eső ágain kipattantak, s  szertelen kamaszsággal viháncoltak a friss zöld levelek. Aggódni nem aggódott miattuk, mert gondolta, szalmaláng ez, kötésüket vesztik hamarost, hiszen sarkukban Farkas napja, ami  álmot terít pihenést óhajtó lelkükre, hogy aztán majd Sebestyénkor újra  meghívót kapnak a táncba. Tudta, amit ők is tudtak, hogy a körforgásba, mibe egyszer régen belekezdtek, kötelező érvénnyel a szendülést követni kell a feléledésnek az új, szebb, életet továbbvivő epizódnak.
 Semmi nem indokolta, hogy sietősre vegye. Hagyta, hogy az út fölé hajló fák színei a lelke legmélyére tegyék ecsetvonásuknak üzenetét  rozsda,  vörös, rőt, narancs s a  ginko semmivel össze nem téveszthető sárgájával. Még akkor délután késztetés formálódott belőle, hogy megpróbálja egyszer összefogni az összefoghatatlant, családjuk fáinak  széthullott hajtásait.
Az elmúlt időben, közeledve a kegyelet napjához, egyre gyakrabban kanyarodtak gondolatai az előrement nagyszülőkhöz. A gyermekkori nyarakhoz, a kristálytiszta patakhoz, ami a ház elött nyújtózó rét szélét zárta. Elveszett  már a fából ácsolt kis híd, vizét  itt- ott érinthette csak az éltető napfény a sás és nád ritkuló foltjain keresztül. Utolsót villant a természet, rét virága, kikerics lila szirmát vetítette amellé  a forrás mellé, amit nemrégiben újra meglelt.  Gyermekkorából sokkal távolabbinak emlékezte nagyszülei házától. Minden, ami itt virágzott egykor az ő gyermeki idejében, visszavonhatatlanul tovautazott, bekötve  a múló világ batyujába.
Közben felért a domb tetejére, a temető kapuhoz. Arra gondolt, milyen tiszta ősi ösztön, alázat által vezérelve jelölték ki egykor a legmagasabb helyet  a kegyelet, és a romlandó élet kertjének.
 Felmenni , feljutni, felköszönni az előttünk jártakhoz.
Néha még talán beszélgetni is. Kérdezni. Miért hiányzik oly nagyon az az időparcella a közös kertjükből, amit együtt művelhettek  volna. Elmondani, mily nagy szerelem amit örökölt tőlük : a fák, a lovak, a föld, a kút, a természet, a befőzés,  vásznak...a varrás...és az első szó ott az asztal tetején...bor..
Valóságba botlott.
Táskája bugyrából előkerült az a vázlat, amit tavaly ilyentájt kezdett fogalmazni és szervezni, amikor  sok év után az unokatestvérével itt a sírnál beszélgetni kezdtek arról az időről, amikor még  ők, akikhez most jöttek, lentebb a régi házban óvták, ölelték az unokákat.A fehér lapra rajzolt tervet  nézegette, a síremléket  keresztnevek ölelték, olvasta őket. Mindeddig kétsége sem volt, hogy valaki ne jönne el. S a kérés: gyertya, szál virág, napnyugta elött.
Körben. Az idő rendjének sorában, ahogy ebbe a családba leérkeztek. Mögöttük a férjek, feleségek.  Valamikor réges-régen volt egy békés, közös, utolsó nyár, amikor még mindenki tudott a másikról. Hitte, hogy  felismerik egymást, bemutatkozni sem kell, iszen a távolság az ösztöneiket nem bénította meg.Elképzelte, hogy kerek forma rajzolatában tartja meg óva a dédunoka apró kezecskéjét mindök közül a legidősebb. Aztán kisvártatva felemelkednek a karok, hátralépnek,  mint kapuk, kinyílnak, a kör kirágul a társakkal. Pillanat erejében érzik az  áldást,a fohászban oldódót, éppen akkor, amikor a Nap a szemben lévő erdő fák lombjai mögül utolsó villanását küldi feléjük.
Vajon mind eljön? Kérdezte  most már csak magától.
Eszébe jutott a madár.
Idefelé az út mentén madár lakott. Különleges alkalmakkor volt jelen.Mindíg csak odafelé, jobb oldalon. Sosem adott lehetőséget a pontos beazonosításra. Kerítés tetején, villanyoszlopon, vagy karón, esetleg faágon nézelődött roppant nemesen tartva a fejét. Volt egy különös októberi, hasonlóan varázslatos délután, amikor hezitált, menjen, vagy maradjon otthon. Később, amikor aztán megjelent, s átrepült elötte, nem túl magasan az út fölött, megerősítette a sejtést, hogy jól döntött, ez a dolgok rendje.    E napját kivételes béke és nyugalom kísérte.
Most hogy e szép novemberben utazott, ismét látta: mellette repült el, oly közel, s oly alacsonyan, hogy éppen befért volna a szárnyai alá.
Nem volt kétsége: ma mindenki itt lesz
 

2018.11.02.