Négy éve már, hogy nem tudok énekelni. A torkomat összeszorítja a szomorúság...

Fiam elhúnytának évfordulóján minden év október közepén elutazunk abba a távoli temetőbe, ahol egy márványtábla mögött ott pihen szegény...

Szegény? Azt hiszem, ő már Istennél van, tehát sokkal gazdagabb nálam, akit kifosztott az élet, amikor elvette tőlem...

Azt hittem, az idő múlásával enyhülni fog a fájdalom, de nem ez történt. Ezen a nyáron a barátnőm egyetlen fia harminchat évesen egy nap alatt meghalt valami ismeretlen betegségben, ami először megfázásnak látszott, aztán kórházba került, és még azon az éjszakán eltávozott. Barátnőm a fiával élt annak születése óta, elvált a férjétől, tehát csak ketten voltak egymásnak a fiával. Alig hittem el a halálhírt, hiszen jól ismertem és kedveltem a rokonszenves fiút, aki gyakran járt nálunk, hozta az ünnepi töltött káposztát, amit ő készített, én pedig csomagoltam nekik a süteményt, mert nem igazán sütöttek...

Közeledik a Karácsony, de már nem jön a káposzta...

Barátnőmhöz azóta gyakran elmegyek, ő pedig kérdezi, hogy meddig fog ennyire fájni a fia elvesztése. Nagyot sóhajtva mondom, hogy ameddig élünk. Sajnos nem tudom biztatni, hogy az idő gyógyítja majd a sebet, mert nem gyógyítja, sőt!

Most, Mindenszentek és Halottak Napja idején fokozottan marcangol a tehetetlenség kínja, mert képtelen vagyok feldolgozni a szomorú helyzetet.

Férjemnek nem mondogatom, hogy mit érzek, de azt hiszem sejti, hogy szenvedek. Természetesen azért mindent elvégzek itthon, gondoskodom a háztartásról, igyekszem elfoglalni magamat egész nap.

Közben pedig várom, hogy legyen vége, és találkozhassak egyetlen gyermekemmel, odaát...