2018.10.13. 15:46, Lélek Sándorné Gizella _ Ekpafat
Ma egész nap Katára gondoltam, azt hiszem, mostanában ő egyengeti utamat fentről, ahogyan életében lent is tette, amikor könnyeimet letörölve, és az igaz barátság szeretetével olykor „helyre tett”.
„Írd ki magadból, megteheted, van hozzá tehetséged”. Istenem hányszor elmondta. Amikor első könyvem átadtam neki, annyit mondott: ugye megmondtam, büszke vagyok rád! Ez volt a legnagyobb dicséret, mit kaphattam.
Kata emlékére
Furcsa találkozás volt a miénk. Mindketten tágas belvárosi örökölt lakásból költöztünk a parkra néző panelházba, pár hónap különbséggel. Lépcsőházi találkozásainkból hamar barátság szövődött. Jó pár évvel volt idősebb nálam. Rendkívül jó ízléssel áldotta meg a Teremtő, kalapjaival, kosztümjeivel, bundáival kirítt az átlagtól, ami elejében távol tartotta a ház lakóit tőle. Ízlésünk szinte tükörképe volt egymásnak. Rendkívüli szerénysége, egyszerűsége azonban felismerhetővé vált, ha valaki beszélni kezdett vele. Első beszélgetésünk alkalmából éreztük sok minden összefűz majd bennünket, Isten ajándékának véltük a találkozást. Rengeteg időt töltöttünk együtt. Betegségem abban az időben szülővárosomhoz kötött, a szegedi klinikához hónapokra. Férjem, aki nagyon kritikus a barátaimmal szemben, hamar befogadta a kedves, vidám asszonyt. Sok közös programot terveztünk, szerveztünk, tudtunk beszélgetni, sírni és nevetni együtt. Színházért, kultúráért rajongásának bizonyítéka, hogy egykori társát a művészek és díszletek között találta meg. Kata munkaszerető, szorgalmas asszonyként, évekig egy kollégiumban portásként dolgozott nyugdíja mellett. A hallgatók nagyon szerették, értett a fiatalok nyelvén. Sokan látogatták. Volt egy néger fiú, amikor családjától visszaérkezett, Katát kereste fel elsőnek, akiről meghallotta, hogy betegeskedik. A fiú otthonában felkereste, átadta távolról hozott ajándékát. Mamának szólította, megható volt látni, milyen szeretettel szorongatta Kata kezét.
Súlyos betegségének első tüneteit, átmeneti problémának véltük. Cukorbetegsége nagy fegyelmet és figyelmet követelt tőle. A baj akkor kezdődött, amikor emlékezete egyre gyakrabban cserbenhagyta és elfelejtett enni az inzulin után. Jöttek a rosszullétek, eszméletvesztések, a vércukorszint tűréshatáron belüli ingadozásai.
Egy nagy titkot hordott a szívében. Minden év október 29-én valakinek megterített, a legszebb ruhájába felöltözött, gyertyafényes vacsorát varázsolt az asztalra és Gershwin zenét hallgatott, majd egyedül megvacsorázott. Bizalmának zálogaként évekkel később avatott be a titkába, oly feltétellel, hogy nem kérdezek semmit, csak azt jegyzem meg, amit elmond. Így is volt, annyit tudtam meg tőle, ezen a napon lett boldog asszonya sok-sok éve, év tizede, annak az embernek, akit örökké szeret, és akiért meg tanult imádkozni. Egy életen át óvta, féltette “titkának” személyét.
Most október van ismét, közeledik a hó vége, helyette én terítek meg és gyújtok gyertyát, emlékezve rájuk, talán egyszer majd ott fenn együtt lehetnek mindörökre…
Anyósom súlyos betegsége következtében felszámoltuk a távházasságunkat, melyet egy évre, a férjem nyugdíjazásáig terveztük. Akkor még bíztunk benne, hogy hamarosan visszatérhetünk szülővárosunkba. Családunk ma is oda köt bennünket, az ingatlan piac azonban áthúzta számításainkat. Kanizsai nagy házunkat lehetetlen eladni megfelelő áron. De, ha majd eljön az idő, ott térünk örök nyugovóra. A helyünk már készen áll a fogadásunkra a Belvárosi temetőben.
Anyósom halála után gyakran jártunk haza, ilyenkor Kata kedvenc ételeimmel várt, krumplis-tarhonyával, vagy spenóttal. Ilyenkor késő éjszakáig szőttük a beszélgetés fonalát. Ott létem alatt minden alkalommal együtt mentünk el a Fogadalmi Templomba, ami számomra elmaradhatatlan program volt. Barátnőm nem volt vallásos, még is velem jött. Később imakönyvet kért tőlem és imádkozni kezdett. Minden évben egyszer, kétszer, elutazott hozzánk egy-két hétre Nagykanizsára. Jól érezte magát velünk. Utolsó útja során a kerti asztalnál még keresztrejtvényeket fejtett, akkor már egyre kevesebb sikerrel, pedig nem is oly régen rengeteg nyereményt zsebelt be a megfejtésekkel.
Váratlanul került olyan állapotba, hogy gyakran kitörlődtek az emlékek, majd egy idő után újra előjöttek. Gyermekei próbálták megoldani otthonában gondozását, de már nem lehetett. Az első időben felváltva elvitték magukhoz, de sehol nem érezte magát jól, annak ellenére, hogy szeretetből sem lehetett hiánya, még sem maradt meg egyiknél sem. Saját maga kérte, helyezzék el egy szociális intézményben. Érezte betegsége terhének súlyát.
Abban az időben a férjem többször meglátogatta az otthonban, Ő járt gyakrabban haza. Első szegedi utam, nekem is hozzá vezetett. Nagyon fájt, amit láttam. Ottlétem alatt voltak tiszta pillanatai, percei, de már máshol járt. Évek teltek el egyre jobban romló állapotban, de szívósan kitartott. Élni akart. Utolsó látogatása nagyon megviselt. Nem ismert meg. Azt hittem megszakad a szívem. Zokogva jöttem le a lépcsőn. Akkor láttam utoljára. Mindennapi imámban ma is belefoglalom, hiszen őszinte, tiszta barátságával ajándékozott meg.
Sokszor megbeszéltük, amelyikünk előre megy, megüzeni, milyen odaát az örök-élet. Ez azért is volt fontos számára, mert érdeklődve hallgatta, a saját másik világi párperces élményemet.
Kata nem régen elment. Ígéretét megtartotta.
Mint fent említettem nagyon kifinomult ízlése nem tűrt semmilyen bóvlit körülötte. Egyik városi rendezvényen a sátrak között bóklásztunk. A gyógyító kövek között turkáltunk. Egyszer csak egy oda nem illő dobozban megpillantott színes kövekkel kirakott kis szíveket.
- Nézd milyen szép! - áhítozott.
Tenyerében egy kis bizsu szívecskét tartott zöld kővel. Nem kérdeztem meg a kő valódi e, hiszen a választ ilyen helyen úgyis tudja az ember. Az ára felől, lehetett valódi, de szintetikus is. Szinte elvarázsolva nézte a kis szívet. Megvettem neki. Azonnal viszonozni szerette volna az ajándékot, de elhárítottam.
*
Halála és a temetés közben megtörtént a csoda.
Pakolásztam nagytakarítás közben. Selejteztem a mosogató alatti kartondobozt. Találtam benne egy tengeri érdekes sok lyukas szivacskorallt, amibe jól illett egy két toll. Olyan céllal tartottam meg egykor, de még sem került sor a használatbavételre. Sajnáltam kidobni. Behoztam a szobámba és letettem a kis-asztalra. Jöttem volna vissza, de a tenyeremben ott volt a kis szív, zöld kővel. Nem értettem, nem értem ma sem, hogy került hozzám ott abban a pillanatban. Egyetlen magyarázata lehetne, ha a tengeri kőre lett volna beragadva, beszorulva. De, hiszen az lehetetlen, a kő nem „járt” soha Szegeden. Amikor Katám itt volt, a kicsi szívecske meg sem volt.
Kata hozta el, biztos vagyok benne, ezzel üzent nekem, ahogy megbeszéltük. Drága barátnőm hamvait elmosta a víz, lelke pedig már ott ragyog az örök fényben és várja a boldog viszontlátást, a találkozásunkat. Addig, itt van velem a kicsi bizsuszív kövében, arra a kis időre, ameddig kezembe veszem.
Nyugodj békében drága barátnőm, várj majd rám, ha elérkezik az óra!
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Kedveseim, köszönöm szépen a figyelmeteket.