A lélek csendje készülő könyvemhez a következő válogatást hoztam el nektek szeretettel <3
Ezekben a napokban gyakrabban tekintünk fel az égre, emlékezünk Rájuk, akik előre mentek az örök világosság fényébe. Egy régebbi írásomat hoztam el az emlékezetükre.
*
Holtomiglan
A borongós szürke felhők alatt esőfüggöny terítette be a várost, a temetőhöz vezető út síkossá vált a lehullott nyákos levelektől. Araszolva lépkedett, féltette frissen operált csípőjét, a nagy gonddal kötött virágcsokrot, melyet szorosan markolt eldeformálódott ujjai között. A kopott régi esernyőről lecsorgó víz széllelbélelt vékony kabátját áztatta , de nem törődött vele.
Napok óta esik. Az évforduló miatt nem várhatott tovább.
A temetőhöz közeledve szeme előtt egyre élesebben peregtek le a régi képek, fülében tisztán hallotta a muzsikát, hirtelen dudorászni kezdett...
„ A vén budai hársfák békésen suttognak…”
Elszégyellte magát.
Ezt játszotta a zenekar, amikor meglátta élete asszonyát.
Sokáig udvarolt a lánynak. Lopakodó szerelmük oly nagy lángot vetett, hogy szinte súrolta az eget. A házasság szentségével megpecsételve futottak az évek, évtizedekké terebélyesedve, örömben, bánatban egyaránt kitartottak jóban és rosszban egymás mellett, ahogyan esküvel ígérték. Olaszos temperamentummal élték az életüket, hangos viták, nagy kacagások váltották egymást a mindennapokban. A kis súllyal született, beteg kis lélek érkezésével elcsendesedtek. Elvesztésétől való félelem mellé, a mindennapok aggodalma is befészkelte magát a családba...
Életük vonata előtt hullámvölgyeken keresztül vezettek a sínek. Mégis élt bennük a remény, mert tudták, ha egymásra figyelve közösen irányítják a sorsuk mozdonyát, nem fog kisiklani, még véget nem ér az utuk. Így élték túl, a pár hónapos kisbabájuk elvesztését. A gyászmunkát kéz, a kézben dolgozták fel.
Elhomályosodó szeme előtt a képek emlékfoszlányokká silányultak, de a cammogó idő soha nem tudta kitörölni a részleteket belőle. A temető kapujához érve, szeme a távoli sírokat pásztázta. Megszokásból a nevek olvasásába kezdett. A táblákon szaporodtak az ismerős nevek...
Ahogy mennek az évek, egyre többen hazatérnek…-állapította meg.
Néhol megállt, egy-egy szél sodorta csokrot a helyére helyezett, s folytatta útját az övéihez. Nem messze a sírtól megtorpant. Ismeretlen autót és egy esőkabátos asszonyt pillantott meg, aki hajlongva piszkált valamit a márványlapon. Döbbenten nézte, ki lehet, és mit matat ott? A márványlap ragyogását az esővíz áldásának tulajdonította. Köszönésére az ismeretlen felegyenesedett. Esőkabátjának kapucnija alól kikandikáló, homlokára tapadt fürtjeit megigazította, és zavartan megszólalt.
-Látom, megérkezett, valószínű az Ön családja pihen itt. Tegnap édesanyám kiásott sírja körül bokáig ért a sár, nem tudtak a közelébe jönni, sokan itt álltak meg és besározták a környéket...Tudja, sok a figyelmetlen ember, nem a végtisztesség miatt jönnek temetésre, hanem a kíváncsiságukat kielégíteni. Szeretnék látni, milyen temetést rendeltek a hozzátartozók. A gyászom mély, fájdalmamban majd, hogy bele nem halok, még is fel vagyok háborodva. Két fülemmel hallottam, a megjegyzésüket, a koporsóra, és a szemfedőre.
Csodálatos asszony volt az édesanyám. Betegsége alatt sokszor kérte, hogy a temetése egyszerű legyen. Ne legyen ízléstelen csipkés, habos szemfedő, az nászhálóingnek való. A koporsó se legyen arany, ezüst ciraldákkal díszített. Sima keményfából készüljön, hogy sokáig tartson...
Hangja elcsuklott. Lehajolt, mintha dolga lenne még a márvánnyal. Szemét megtörölte, pakolászni kezdett, és udvariasan elköszönt.
Nézte a távolodó asszonyt, tiszta tekintetét, a benne lévő fájdalommal megőrizte. Kissé molett alakot sejtetett az esőkabát alatti domborulat.
Elindult a kúthoz, kimosta a vázát. Zsebéből hipós fiolát vett elő. A vízhez pár cseppet öntött, hogy ne poshadjon, büdösödjön benne a virág szára, s a sírnál elrendezte benne a csokrot, majd asszonyához így szólt.
-Nehéz utat kell bejárnom nélküled, nagyon hiányzol… Te fentről egyengeted az utamat, amikor arra gondolok, ezt, vagy azt Te, hogy oldanád meg, rögtön megkapom “tőled” a választ. Tudom én, annak sem könnyebb, akinek gyerekei vannak, most mindenhol sok a gond, úgysem lenne rám idejük… Járom, hát az utam, így magányosan - fejezte be vallomását, és egy nagyot sóhajtott.
Nem számított válaszra, így nagyon megijedt, amikor ismerős hangot hallott. Gyorsan körülnézett, de nem látott senkit.
-Engedj el, kérlek, és éld az életed, a magány mindent megöl körülötted. Próbálj meg új életet kezdeni nélkülem, az emlékeimmel. Tudod, az eskü is a holtomiglan-holtodiglan tart. Kapsz egy esélyt, az utolsót, élj vele! -hallotta felesége hangját, fentről vagy lentről nem is tudja, úgy meg volt rökönyödve, csak nem az eszét vesztette…
Fülelt, de már csak az esőcseppek diszkrét koppanását ismerte fel a márványlapon. Várt még egy kicsit, figyelt a hangra, vagy jelre, de nem kapta meg. Imára kulcsolta kezét, amikor kimondta az Áment, odalépett a táblához és kezével végig simított a neveken…
Elindult a kavicsos úton, pár lépés után visszanézett, jól áll-e a csokor a vázában.
A temetőkapuhoz érve az ismerős autó állt meg mellette, az asszony felajánlotta, elviszi, mert csurom vizes a hátán a kabátja, még tüdőgyulladást kap…
Nem kérette magát, érezte a nyirkos szövetet magán, a cipője is átázott, megborzongott. Mielőtt beült az autóba, kezét nyújtotta, az elmaradt bemutatkozást pótolta. Rövid ideig tartott közös útjuk, nem sokat beszélgettek. Annyit jegyzett meg, az asszony másnap ismét a temetőbe megy eligazítani a szalagokat, és a koszorúkat.
Egész délután nem találta a helyét, hiába olvasott, nem értette, mit üzennek a sorok, egyre csak a temetői „üzenetre” gondolt. Többször bevillant újdonsült ismerősének az arca, kristálytiszta tekintete, és felesége hangja.
-Na, ne! Mit kreálsz itt össze magadnak, vén bolond. Meglátsz egy asszonyt…, talán megtetszett? Hogy a lelkiismereteddel jóban maradj, feleséged hangját vízualizálod, sőt biztatásnak véled? Na, hiszen tényleg öreg vagy és bolond, ha józan ésszel, delérizálsz -dorgálta meg saját magát.
Az est csendben érkezett, semmittevésében, a füles foteljában megpihenve találta, olvasólámpát gyújtott, átgondolta egész napját, a temetői képnél azonban sokat időzött, meg sem hallotta az óra óra kongását. Talán elbóbiskolt...

Kinyílt az ablak, felesége libbent be rajta fénysugár kíséretében. Csuromvizes haja a homlokára tapadt. Odalépett hozzá, s arcon csókolta. Légies mozgásában nyoma sem volt a fájdalomnak. Vacsorához készültek, felállt a fotelból és megterített, ezzel segített asszonyának. A tűzhelyen bácskai rizses hús illatozott, a fedő alatt, a kedvence. Nézte felesége gömbölyded alakját, és elgondolkodott. Milyen érdekes, mennyit hízott, és ő ezt észre sem vette. Amint az asszony ismét feléje fordult döbbenten látta a másik asszony tiszta tekintetét, és homlokán felismerte a vizes hajtincseket. Nem taszította, sőt természetesnek vélte. A másik szobába indult a szemüvegért, hogy jobban lássa, összekuszált helyzetét, az ajtónál felesége suhant hozzá fényruhában. Lehet finoman átölelte, és így szólt.
-Engedj el, kérlek, éld az életed! Az esélyt én hoztam el neked, fogadd el tőlem ezt az ajándékot. Most mennem kell, holnap találkozunk...
Ahogyan jött, úgy távozott.
Szólni akart utána, hogy ne menjen még, de nem jött hang a torkán, csak tátogott.
Mennydörgésre ébredt, az égi neon villanó kék fényei borították be a szoba falát, függönybe kapaszkodott a viharos szél. Nem emlékszik rá, mikor nyitotta ki az ablakot, talán az esti szellőztetés után rosszul csukta be. Arra sem emlékezett, hogy elszenderedett...
Hajnalodott, az esőcseppek egyre hangosabban kopogtak az ablakon, gondolatai fonalát a furcsa találkozás egyre jobban összegabalyította.
A pirkadat sokáig vendég maradt ezen a szürke reggelen. Az óra is lassabban ketyegett, mint máskor, ólomlábakra váltottak a mutatók. Türelmetlenül siette volna az idő múlását. Végre elütötte a nyolcat, elővette a telefonkönyvet, remegő kézzel tárcsázott, nem várta meg még kicseng, lenyomta. Megismételte, majd feladta. Gyomrában valami furcsa remegést érzett, biztos éhes, gondolta és bekapott pár falatot. A fürdőszobában rendbe szedte magát, a tükörrel sokáig szemezett, megfésülte ritkuló haját, majd elindult a temetőbe.
Az eső elállt, tisztulni kezdett, a fák csillogó levelein megjelentek a napsugárgyerekek, a madarak elhagyták rejtekhelyüket, benépesítették az öreg fák gallyait, fürdöttek a nap melegében, tollruhácskájukat szárogatva, boldogan csicseregtek.
A temetőben szorgos kezek dolgoztak, egy asszony a koszorúk szalagjait igazgatta, a szétázott virágokat válogatta. Ismerősként közeledett feléje. Kedvesen üdvözölték egymást, a férfi felajánlotta a segítségét. A koszorúk rendezése közben, a síremléken megpillantotta az asszony férjének a nevét, és halálának dátumát. Rá is kérdezett, rögtön.
-Látom, öt éve özvegy, vagy új társra talált?
Az asszony szűkszavúan válaszolt.
-Volt egy félresikerült kapcsolatom, barátomnak a lakásomra és az örökségemre fájt a foga, azóta bizalmatlan vagyok –zárta le a témát.
Amikor végeztek, elköszöntek egymástól, az asszony a kijárat felé vette útját.
A férfi felesége sírjánál megállt és imára kulcsolta két kezét, amikor ismét hangot hallott.
-Hagyd most az imát, menj utána, ne engedd el az utolsó esélyt! Isten veled, éld az életed! Szeresd őt és az én emlékemet! Többé nem szólhatok –fejezte be.
Többé nem kételkedett, megértette az üzenetet, és elindult...
Megszaporázta a lépteit, hamar beérte az asszonyt, aki lassan bandukolt a kijárat felé. azt remélve, hogy a férfi utoléri…
 

( 2011.11.01. 10:20, Lélek Sándorné Gizella - Ekpafat )