.

Marianna Habedank

Csoda a lélek hídja ( 1 )

Furcsa, teljesen ismeretlen érzésekkel telve lépett be a rendelőbe. Nem tudta szemét az orvosról levenni. Mi ez, ami úgy belülről feltör bennem, kérdezte önagától. Ez olyan szokatlan. Mosolyogva kérte az orvos foglaljon helyet és mondja el panaszait. De hangja olyan távolról érkezett. Arra riadt fel töprengéséből, hogy bizonyára többször tette fel a kérdését, mert felállva kérdezte, rosszul van? Akkor tért magához, hogy nem is fogta fel mit kérdezett eddig. Elszégyellte magát, különösen mikor felfedezte az orvos szemében azt a kis huncut mosolyt mely elárulta, hozzászokott ő ezekhez. Ez aztán olyan erővel hatott rá, hogy felfedezte az orvos arcélének kemény, kissé már nem is olyan tetszetős vonásait, mely egyáltalán nem volt kedvére való. De kisugárzása lenyűgözte és érezte, egy ember, akiben megbízhat. Ekkor minden szorító érzéstől megszabadulva kezdett hozzá betegsége által okozott tüneteinek felsorolásához. Minél tovább beszéltek egyre inkább érződőt, hogy ez több lehet vagy lesz, mint beteg és orvosa közötti szokásos kapcsolat. Végeredményként a kórházi kivizsgálásnál maradtak, megbeszélve a befekvés időpontját. Kórház, nem ezt nem kívánta, sokat volt már kórházban, de kell a segítség, mert így meg családját teszi tönkre saját magán túlmenően. Akkor felvillant, hogy ragaszkodni fog máshoz nem kerülhet csak hozzá. Mosolyogva biztosították, hogy ez ettől a pillanattól már így lesz. Elérkezett a búcsú ideje, úgy érezte remeg egész testében csak arra a pillanatra várt, hogy Édesanyja mellett lehessen. El kell neki mondani, hogy milyen furcsa érzései és gondolatai támadtak. Akkor megnyugszik, vele mindent megbeszélhet hisz mintha testvérek lettek volna. Amikor történetének elmesélésében ahhoz ért, hogy elemezze külsőleg-belsőleg a rá tett benyomásokat, meg kellett állapítania, ugyan nagyon megnyerő ember, de nem világszépség, mint az első pillanatra gondolható volt, de mégis erős összekötő szálak szövődtek közöttük, Édesanyja mosolyogva nézett rá, kezét simogatva szól lágy hangján, kislányom ez egy mély barátsággá fog válni.

Egy Édesanya,  aki ráérez, ha baj közeledne gyermeke felé vagy csak egy kéz simítása érintette meg, mely a barátság örök jeleit hozza egyre közelebb és válik idővel mindig erősebbé. Azóta Édesanyja elment egy nyugodtabb és békésebb világba, de akkor mondott szavai a mai napig élnek.

Kórházi kivizsgálás a szokott módon zajlott nap, nap után. Mosolyogva észlelte, hogy a betegek idősebbje, fiatalabbja csak a magas fekete orvosról áradoztak. Esténként viszont csak hozzá jött be megbeszélni a következő nap várható eseményeit. Megosztani saját magán problémáit, gondjait és elkövetkező munkahelyi elképzeléseit. Véleményt váltottak, hallgattak egymás szavaira. Ez az érzés szövetségesekként kötötte őket össze, egy olyan érzéssel mintha nagyon régen ismerték volna egymást. Egy ilyen beszélgetéses estén mondta el döntését, miszerint másik kórházba helyeznék át, melyet elfogadna, de azt szeretné, ha vele mennék. Meglepődve néztek egymásra, de tudható volt, ezzel a döntéssel mind a ketten egyet értenek. Azt nem tudták még, hogy ezzel a döntéssel egy még szorosabb kapcsolattá alakul sorsuk és mennyi mindenben nyit utat a csodák egész sorozatához ez a kötődés.