Derengett a hajnal. Mint törött szárnyú madár a viharban, gondolatai fogságában vergődött az asszony. A múlt sötét árnyai suhantak el előtte, miként fájdalomtól zaklatottan a végtelen sorstenger hullámain lovagolt képzelete, majd egy mindent megsemmisítő hörgés után felszabadult sóhajjal távozott belőle a kínzó kétely. A nyugalom pamlagára vágyott, ahol megpihenhet a hosszú út után. Évtizedeket hagyott maga mögött, gyakori vendég már nála az emlék. Közös munkával számvetést készítenek. Álmaiban ősei is gyakran visszatérnek. Közel hét évtized terhével megrakott sorspoggyászát egyre nehezebbnek érzi. Éjszaka ismét átélte sok évvel ezelőtti újraszületése minden pillanatát külső szemlélőként.
*
Az asszony ágya fölött negyedik napja tanácskoztak. Hat szakorvosi vélemény sorakozott a dossziéban. Három igen, három nem, - az eredmény: döntetlen. A labda a professzor térfelén pattogott.

- Műtét szerdán - jelentette ki gondterhelten, miután elemezte a szakvéleményt.
Bejelentését döbbent csend fogadta. Távozása után az orvosi szobában a kórlap fölé hajoltak.
- Kevés az esély – szólt az egyik.
- De ha sikerül, élhet - folytatta a másik.
- A főnök nem kockáztat - fejezte be a harmadik.
Az asszony három hónapja várt a sorsára, mentő szállította az egyik kisvárosból. Nyolc éve rabja súlyos betegségnek, a diagnózis még is bizonytalan. Rosszullétei alatt az ijesztő laboreredményei egyértelmű hormon kiáramlást jeleznek, bizonyítva a daganat létét. Nyugalmi állapotban azonban az értékek visszakúsztak a szabályos szintre. A képérzékelők viszont nem mutatták ki az elváltozást. Ritka betegség ez, az orvosok rémálma, a patológia legnagyobb színésze. Maximális túlélés tíz év, ámbár ezt kevesen élték meg.
A professzor nehezen aludt el azon az estén. Kételkedett döntése helyességében. Műtőben soha nem halt meg senki a kezei alatt, ezt számon tartotta a szakma. Büszke az eredményeire, de soha nem felejteti elmondani, hogy ez nem csak az ő érdeme, Őt fentről segítik. Minden műtét előtt imádkozik. Szobájának egyik sarkában kecses lábú asztalkán, a feszület alatt, herendi porcelán szobor áll. Krisztus Pilátus előtt.
Az osztályon beszélik, ha valaki megkérdezi, kit ábrázol a szobor, és ismeri az illető világnézetét, tréfálkozva annyit mond, „neked Marxot”, vagy „neked Mózest”, majd hozzáteszi, nekem Jézust. Ebből még soha nem volt sértődés, csak a kérdezőnek lett kellemetlen.
Későre járt. Pillái nem akartak elnehezülni, pedig sietett volna az álombirodalomba lépni, hogy másnap kipihenten álljon az asztalhoz.
Mikroszkópos műtétre készült, orron át agyalapi mirigyet operál. Nem nagy műtét, de ha megremeg az ember keze, visszafordíthatatlan következményei lehetnek, a beteg lebénulhat.
Felkelt, egy CD-t helyezett a lejátszóba. A gregorián zene végre elringatta. Nem sokára elszenderedett.
Reggel sikertelenül próbált visszaemlékezni merre járt álomországban, semmire nem emlékezett.
Az osztályra szokása szerint elsőként érkezett. Bevackolta magát a szobájába, komótosan átnézte az ügyeleti történéseket. Kezébe vette az operálandó beteg kórlapját és elindult a sarokba, az imahídhoz, hogy az Úr áldását kérje.
Eközben a beteget betolták az előkészítőbe. A háttérben nyugalmat árasztó örökzöld zene szólt. A csendet az altató orvos időnkénti jelentése szakította meg. A műtét komplikációmentesen ért véget, jöhetett az osztályos munka.
Az osztály lehangolt volt, a lassan egy évtizede kezdődött reform szétverte a csapat pontos és szakszerű programját. Egyre több redőt szántott a homlokokra. Nem értik ma sem, hogyan is értenék, miként lehetett meghatározni a szervenkénti műtétek számát, volumenkorlátot szabva. Sőt, ha egyes műtétek nem érték el az éves előírt szintet, bezárhatták az osztályt. Ide vezetett az ilyen agyament szabályozás. Évek múlva is beleremegnek, nem győznek korrigálni. Remélik, soha többé nem jutnak el odáig, hogy előírják: öt amputálás, valamint tíz mellműtét az éves kvóta. Mi lenne olyan esetben, ha elfogyna a mellműtét kerete és maradna egy felesleges amputáció, akkor a beteget kellene győzködniük, csak úgy tudják a következő évben elvégezni a mellműtétet, ha az idén a lábát amputálják? Észbontó, erkölcstelen, kritikátlan és sajnos visszafordíthatatlan károkat kell elszenvedniük annak az ámokfutásnak. Nagy teher nehezedik az esküjüket komolyan vevő orvosokra, szakdolgozókra ennek következményeként.
Világhírű sebészek hagyták el akkor a pályát, nem tudnak azonosulni a rájuk, kényszeríttet embertelen szabályokkal.
Az osztályon mindenki a másnapi műtétről beszélt. Egyre jobban érezhető volt a feszültség, féltették a főnököt. Mi lesz, ha nem sikerül, hogy fogja megélni az asszony halálát.
Három nagy tekintélyű szakember egyöntetű véleménye az volt, hogy nem operálható. Az életveszélyes állapotot létrehozó *katekolamin kiáramlások az életfontosságú szerveket tönkretették, feladatukat részben tudják csak ellátni, ezért nem bírják a műtéti terhelést.
A másik három szaktekintély azonban, - ha keveset, de még is esélyt adva a túlélésre – javasolta a műtétet, mert e nélkül, - szerintük - biztos a halál.
Az elmúlt hónapok alatt az osztályon megszerették a beteget, aki méltósággal, türelemmel és alázattal viselte sorsát. Állandóan olvasott, beszélgetett a személyzettel, sőt segítette munkájukat, mivel szakmabeli volt. Mikor beteget kellett átkísérni egy közeli osztályra, szívesen vállalkozott, így nem esett ki senki a halaszthatatlan feladatából.
Délután, a szokástól eltérően, a professzor korábban elindult haza. Otthon asszonyával a másnapi operációt latolgatták. Épp, hogy alkonyodott, vacsorához ültek. Könnyű étel került a tányérra, és citromfű tea a csészébe. Nem sokkal később lefeküdt, hamar elaludt, a tea hatására.
Reggel kipihenten, korábban ébredt a megszokottnál. Más volt ez a nap, mint a többi, sorsfordító. Műtét előtti imája is kicsit hosszabb ideig tartott.
Gondterhelten lépett a fertőtlenítőbe. Az altatóorvos nyugtalanságát látva, alig hallhatóan szólt a műtősnőnek.
- Ma más zenét kérek. Három óra, talán elég lesz - suttogta maga elé merengve. Átnyújtotta a kezében lévő Gregoriánt.
Betolták a beteget. Alig csendült fel a halk zene, megkezdődött a harc az életért. Minden simán indult, túl simán. Az altatóorvos egy pillanatra sem vette le a szemét a monitorról. A mellékvese velőállományának feltárásakor elmaradt a szokásos vérnyomás kiugrás. Szemük előtt megjelent a cseresznyemag nagyságú képződmény, az alig nagyobb babhoz hasonló velőben. A mellékvesét leválasztani készültek, amikor a gép eddigi ritmusát felváltotta a rohanó csipogás, majd egy hosszú sípolás következett.
- Szívmegállás! - jelentette izgatottan az asszisztens sápadtra vált arccal.
A lélek zuhanni kezdett a végtelennek tűnő sötétségbe. Egyre lejjebb merült a semmibe, majd minden átmenet nélkül a műtő plafonja alatt lebegett. Látta, amint bajlódtak egy testtel, megpróbálják életre kelteni. Műszerek csattogtak, nagy volt az izgalom. A monitoron egyenes csík futott, a görbék elfeledték élet táncukat. Egy oxigénballon hevert a tálcán, mindenki a test körül tevékenykedett. Egyik sarokban fekete lyuk tátongott, mögötte gyönyörű, hívogató fényjáték. Ment volna a lélek, de a zsinór nem engedte, mely az asztalon lévő anyaghoz kötötte. Nem értette, mit akarnak azzal a vasaló félével, miért árammal üttetik. Az élettelen test ilyenkor nagyot dobott magán, utána visszazuhant. Hallotta a professzor hangját, amint a segédjének mondja:
- Meglesz, nem veszítjük el, próbáljuk meg újra!
Majd a testhez lépett, két kezét a mellkasra helyezte és ütemesen nyomkodni kezdte, recsegtek a bordák.

Hagyják abba, kiáltaná a lélek. Ő már látta a fényt, ahová boldogan menne, de amíg a testtel küzdenek, a zsinór nem szakad! Bármennyire szeretne szólni, nem lehet, a léleknek nincs hangja. Nem akart maradni, még sem tehetett semmit. A zsinór egyszer csak zsugorodni kezdett, majd visszapréselte magát az anyag börtönébe.
- Sikerült! - kiáltották szinkronban.
A professzor homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, az altató orvos viaszsárga arcszíne lassan rózsaszínre váltott. A monitoron megkezdték táncukat az életgörbék a halál feletti győzelmük örömére.

A professzor a képzeletbeli ég felé emelte tekintetét, s hálát rebegett, mielőtt diktálni kezdett. – „Az újraélesztés sikerrel járt három perc, tizenhét másodpercet követően.” – majd sóhajtott egy nagyot, és alázatosan meghajolva csakúgy magának suttogta:
- Az Úr akarata szerint.

*Katekolamin: adrenalin noradrenalin gyűjtőneve a mellékvesevelő termeli.