Úgy tűnik, időről időre felszínre tör a kérdés: ki a magyar? Valószínű most is itt az ideje az elmélkedésnek, mert valahogy úgy alakul a világ, hogy beszélni kell erről.

De szögezzük le: a kérdés nem az, hogy ki a magyar állampolgár. Az állampolgárság jogi kategória, törvényben meghatározott feltételek szükségesek hozzá.

Azt fejezi ki, hogy a magyar állam és polgára között jogi kapcsolat van. Az állam védelmet nyújt polgárának, és a magyar előnyt élvez hazájában. Öröm, hogy a külhoni magyar állampolgárok száma a közelmúltban egymillióval nőtt.

De a valódi kérdés az, hogy ki a magyar? Ki az, aki nem csupán elvár a hazájától, hanem aki adni is akar nemzetének. Gondolatban, lélekben, szóban, cselekedetben.

Hány író, költő, politikus próbálta már a kérdést megválaszolni. Széchenyi István, Babits Mihály, Petőfi Sándor, Klebelsberg Kunó, Wass Albert, Teleki Pál és még sokan mások. A legbővebb elemzést talán Illyés Gyula adta a Ki a magyar? című írásában: „Az a magyar, aki bátran szembenéz a nép bajaival, a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot meg akarja valósítani. Magyar az: aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolataiban.”

Úgy tartjuk, magyar az, akinek felmenője is az, és beszél magyarul. De biztosan így van? Mindenesetre én magyarnak tartom Liszt Ferencet, aki lelkében, minden sejtjében, no és zenéjében színmagyar volt.

Bem apó cseh származású lengyel család gyermeke, mégis a magyarok szabadságharcának egyik legnagyobb magyar hőse lett. Petőfi, aki segédtisztje volt Bemnek, így írt Kossuthnak: „Gyalázat nélkül csak Bem oldala mellett lehet az ember”. Márpedig Petőfi véleményét indokolt figyelembe venni, mert biztos vagyok benne, hogy a szláv gyökerű Petrovics–Hrúz szülőpárostól született Petőfi magyarságát senki nem vonja kétségbe. Hogy miért kötöm össze Petőfi Bemről alkotott véleményét a ki a magyar kérdéssel? Azért, mert számomra a legütősebb meghatározást Tamási Áron adja: „Aki embernek hitvány, magyarnak alkalmatlan.”

Ennyi. Nem több, és nem kevesebb. A hitvány jelentése: rossz minőségű, silány. Vagyis a rossz minőségű, silány ember alkalmatlan magyarnak. Ismernek ilyent? Én igen.

Olyanokat is, akik kívülről magyarnak látszanak. Bocskaiban pózolnak, mert az „olyan magyar”, miközben csak jelmeznek tartják a gyönyörű ruhát. Vagy buzgón járnak templomba, hogy lássák keresztény elkötelezettségüket, majd otrombán támadják a másikat.

Szívükre tett kézzel éneklik a Himnuszt, majd sokmilliós villájukból jajveszékelnek a szegénységben élő nemzettársaikért. Sokan a humánum szentségével élnek vissza, hogy számukra milliárdokat hozó művi emberi jogokat erőltessenek a világra haszonleső idegenek százezrei számára, miközben gyalázzák a velük egyet nem értő magyar társaikat.

Többen külföldön jelentgetik fel hazájukat, mert ott látnak lehetőséget arra, hogy hazug módon befeketítsék nemzettársaikat. Ők mind magyarul beszélnek, de lelküket már rég eladták. Beálltak multinacionális Soros-bérencnek, zsoldosnak.

Ők bizony nem alkalmasak magyarnak. De nem alkalmasak magyarnak azok a „művészek” sem, akik Székelyföldön, Torockón, a Duna-napon nem merték elkezdeni a magyar Himnuszt énekelni, mert az „árthat” későbbi meghívásaiknak. Sajnos ez is megtörtént!

Mondjuk ki, nem alkalmas magyarnak az, aki akár szóban, akár tettben, hallgatással, ráutaló magatartással vagy csak gondolatban, de elárulja hazáját, nemzetét. Petőfi óta tudjuk, nem alkalmas magyarnak az, „Kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete”.

Ők nem érdemlik meg, hogy Szent István, a Hunyadiak – János, László és Mátyás –, Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, Széchenyi vagy az ’56-os hősök által imádott és védett ország lelki alkotói legyenek.

Lehetnek ugyan magyar állampolgárok, beszélhetnek akár még ékesen is magyarul, de a magyar lélekhez semmi közük. Mert rossz minőségű, silány emberek, legyenek bár ismert művészek, tudósok, politikusok.

A „hitványok” olyan célokat szolgálnak ki, amelyek ellentétesek a magyar nemzet, a magyar haza, a magyar identitás fennmaradásával.
Az „anyázni” és „pelenkázni” méltóztató Orbán-fóbiásoknak üzenem: nem a magyar kormánnyal kell azonosulnia annak, aki magyar akar lenni, hanem azzal a politikával, amely ezeréves kultúránk, hitvilágunk, nemzetünk fennmaradásáért, megmentéséért, a „gyönyörű nőhöz”, a vén Európához való tartozásért harcol.

Aki ezt a harcot nem tudja felvállalni, aki nem akarja támogatni, aki ebben nem akar részt venni, aki bármi módon ez ellen a politika ellen fordul, vagy aki teljesen közömbös a jövőnket illetően, az mitől lenne magyar?

Akinek mindegy, hogy lesz-e még magyar szó száz év múlva, hogy eltakart arccal kell-e majd az unokájának az utcára lépni, vagy hogy a piros-fehér-zöldet felváltja a szivárványszín, az ugyan mitől lenne magyar?

A magyar egyenes jellemű, tisztességes, nyílt tekintetű, kemény fellépésű, de alázatos. Isten-, haza-, család- és munkaszerető. Nincs benne irigység és nem kárörvendő. Szókimondó, PC-mentes.

Szabadságvágya végtelen, de csak azt a szabadságot szereti, amely nem sérti mások szabadságát. Vendégszerető, de nem tűri, ha kihasználják. Törvénytisztelő és hiteles.

Nem ripacs és nem kétszínű. Nem hazudik, nem csal, nem lop. Nem hajlik, és nem nyúlik a gerince tetszés és kívánság szerint. Köze nincs a faj-, nem- és életgyalázó vagy -kiirtó izmusokhoz. A magyar magyarnak akar maradni, és tisztességes, emberi jövőt akar adni utódainak. Nem hitványat, érték nélkülit, multinacionálisat, globálisat, agymosottat, hanem magyar jövőt.

Nézem a közmédia Öt kontinens egy nemzet című műsorának augusztus 25-i számát. Mindenütt a világon megemlékeztek külhoni magyarjaink országunk születésnapjáról, így a clevelandi magyar közösség is.

Úgy a 4. perc körül látható egy fiatal nő, akinek az arcát ugyan eltakarja a haja, de vakítóan fehér blúzában, kesztyűben rendíthetetlenül szeleteli a szent magyar kenyeret, mert sorban állnak érte nemzettársai.

Ő nem táncol, nem vigad, nem énekel, hanem szolgál. Alázattal, fáradhatatlanul, s minden bizonnyal szép haja alatt mosoly, szívében szeretet van, mert a Jóisten lehetőséget adott neki, hogy szeletelje a magyar kenyeret. Nekem ő a magyar.

Mostanában bizony szükségünk van olyan magyarokra, akiket példaként állíthatunk magunk elé: íme, ilyen a magyar. Augusztus végén, szeptember elején ki más lenne a példánk, mint egy igazán nagy magyar, Zrínyi Miklós, a szigetvári hős. Pontosabban Nikola Subic Zrinski. Hogy magyarnak született-e? Nem. Horvátnak. És mégis az egyik legnagyobb magyar hőssé vált. Miért?

Mert alkalmas volt magyarnak. Jellemes, egyenes gerincű, hűséges ember, aki mindhalálig kitartott elvei mellett. Törökellenes volt, mert azok hazáját, így családját, királyát veszélyeztették.

Keresztény volt, és megőrizte katolikus hitét. Rettenthetetlenül bátor volt, s nagy hadvezér. Ötvenezer törökkel vette fel a harcot a maga finanszírozta kétezer-ötszáz várvédő élén.

Megadhatta volna magát, hisz a török tisztelte és tartott tőle. Menthette volna az életét, de nem tette. Nem lett áruló. Példát akart mutatni, mert tisztessége, egyenes gerince, magyarsága tartást adott neki. 1566. szeptember 7-én lőtték le az oszmánok.

A várvédők is magyar szívűek voltak, így hősiességük okán a szultán hadjárata kudarcra ítéltetett. I. Szulejmán szeptember 6-i halála pedig harminc évre ellehetetlenítette a Magyar Királyság elleni további török támadást, és Közép-Európa megmenekült az oszmán hódítástól.

Richelieu bíboros a XVII. században így írt Zrínyiről: „Csodára volt szükség, hogy a Habsburg Birodalom fennmaradjon. Ez a csoda Szigetváron történt meg. Itt dőlt el a kérdés, hogy a kereszt uralkodik-e Európában vagy a félhold.”

Igen, Zrínyi magyar volt, magyarként cselekedett. Mert ilyen a magyar. Kérdés, hogy a hitványok és a magyarok által már sokszor megvédett nyugat-európaiak megértik-e végre, hogy ki a magyar.

A szerző jogász

Megjelent a MAGYAR IDŐKBEN