Jó döntés, jó időben2018.08.26. 15:26, Lélek Sándorné Gizella
2016
Amint kilépett zsebkendőnyi garzonjának ajtaján, nagyot szippantott az ózondús levegőbe. Tüdeje megtelt életet adó oxigénnel, mely bejárta minden sejtjét. Falatnyi erkély előtt elterülő ősparkban gyönyörködött. A fák lombkoronái között napsugárgyerekek kergetőztek, de a Nap, már nyugovóra készült. Megtette! Istenem! Pedig mennyire félt a változástól. Hozzászokott a tágas, világos, magas belmagasságú, kényelmes polgári otthonhoz. Valaha el sem tudta képzelni, hogy szalvétányi területen be lehet rendezkedni. Amikor még teljes létszámú volt család, szükség volt nagy lakásra, be is lakták annak minden zugát. A gyerekek szárnypróbálgatásait, a fészekből való végleges kiröppenés követte. Nem sokkal később a férje is eltávozott. Ez gyökeresen átrendezte az életét. Az államokban élő lánya évek óta hívja, hiszen tökéletesen beszéli a nyelvet. Látogatóba elmegy, azt sem bírja, sokáig, honvágya van. Erős a gyökere, mely ide köti. Hazaszeretetét az anyatejjel szívta magába, és a szülői minta formálta jellemét. A földet, mely táplálékát ma is adja, Szent Hazának tartja. Az ország másik végében él másik gyermeke. Tíz éve nehéz helyzetbe kerültek. Bezárták az iskolát, ahol tanított. Elfogytak gyerekek. Sokat töprengett, hogyan segíthetne rajtuk, hogy ki tudják fizetni a felvett hitelüket. Ami megtakarított pénzük volt, elvitte a betegség, és a temetés. Nagy lakásnak, nagy a rezsije, egyre nehezebben boldogult már a csekkekkel. Nem szeretett volna úgy járni, mint szomszédja, a szintén özvegy Baloghné, aki ingatlan spekulánsok áldozata lett. Szegénynek a gyermekei halála után kamatostól vásárolhatják vissza, ha meg akarják tartani a belvárosi örökségüket. Mindent mérlegelve a lakás eladása mellett döntött. Az árából beköltözhetett a szolgáltatóház kicsi garzonjába, gyermekének törlesztését is letudta belőle, sőt, még a temetésére is félre tudott tenni. Érdekesen alakult a testvérek közötti pénzfelosztás. Távolban élő gyermeke és párja hazautaztak a megbeszélt időben. Kivárták, még leszámolja az apai jussukat, majd gyermeke a testvéréhez fordult és átadta a saját részét, mondván neki nagyobb szüksége van rá. A jelenetet döbbent csend fogadta. Meglibbent a függöny egy simogató lágy szellő suhant át a nappaliban. Majd mennyei akkordok csendültek fel. Pár pillanatig tartott a Szférák zenéje. Örömzene volt, Talán maga az Úr vezényelte, mert neki tetsző cselekedetben lehetett része, ebben az elkorcsosodott világban. A cselekvő szeretet állandó vendég volt náluk. Mindig sejtette, hogy a hitben, szeretetben felnövő csemetéi megállják majd a helyüket az életben, és a testvérek egymás támaszai lesznek, ha a szükség úgy hozza. Életének egyik legszebb ajándékát kapta gyermekeitől azon az este. Férje talán még ma is élne, ha nem kellett volna mellékállást vállalnia, sokszor hajnalig a rajzasztalnál görnyedve, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt. De kellett, pedig soha nem éltek nagy lábon. A gyerekek taníttatása, a megélhetés és a lakás fenntartása megkívánta a pluszmunka gyümölcsét. Agyvérzés kerülgeti, mikor rádiózás közben hallja a hirdetést, milyen jól járnak azok, akik életjáradék-szerződést kötnek a lakóingatlanaikra. Vajon milyen jól járhat az a szülő, aki nem tud a gyermekére örökséget hagyni? Látszatja, sem marad a szorgos munkával eltöltött életének. A társasházban, ahol lakott, az elmúlt évtizedben többen beugrottak a hírverésnek. Megtehették volna ők is, hogy kisebbet vesznek, és a megmaradt pénzt felosztják gyermekeik között, de nem azt az utat választották. A kényelmüket nem adták fel, gyermekeik jövőjét áldozták fel helyette. Két fajta szülő létezik, az egyik a szívét-lelkét odaadja, gyermekeiért mindent megtevő, a másik, a magának való. No, de ez nem az ő dolga, nem rátartozik. – dorgálta meg magát. Engedte gondolatai fonalát elgurulni, majd tekintetét ismét a parkra vetette. Az ősz tarka levélszőnyeget terített a tájra, a fehérre mázolt padok, hiába kínálták magukat egy kis pihenőre, senki nem vette igénybe. A távolban egy fa foghíjas lombsátra alatt egyetlen ember matatott. Ahogy jobban szemügyre vette, ezüsthajú férfit pillantott meg egy festőállvány előtt. A múlt szelleme mellélépett és homlokon csókolta. Emlékpalástot terített a vállára, és visszarepítette a távoli időbe. A sors vetítőjében peregni kezdtek a kockák. Mártélyi Művésztelep a szőke Tisza-partján. Kézen fogva, suttogva sétálnak az első szerelmével. A folyóba hajló bánatfák között kikötött csónakok ringatóznak, olykor egymásnak csapódva. A csónakoknak nem csak a vízben való siklás volt a feladatuk, a festő tanoncok gyakorlásában is fontos szerepet kaptak. Aki egyszer eltöltött egy nyarat, a világ bármely táján készült alkotásban felismeri a Mártélyi ladikokat. Nagyon régen nem vett a kezébe ecsetet, pedig valamikor, szerelmese volt a vászonnak és a mámorító olaj szagának. Olykor álmában felidézi, orrában érzi a festék szagát. Nem volt rendkívüli tehetsége, csak szerette, amit csinált. Munkatársai, miután meglátták a munkáját, egy-egy jeles családi eseményre gyakran rendeltek nála képet. Dicsérték munkáját, sőt kiállítást is szerveztek számára, még sem bízott magában. Abba is hagyta a festészetet. Azonnal le kell mennie, megnézni, mit fest az a férfi. Türelmetlensége nem hagyott sok időt töprengésre. Vállára terítette gyapjú kendőjét, és elindult a parkba. A színes kavicsok csikorgása ritmusos muzsikát játszottak cipője talpa alatt, ezüstbe hajló ritkuló kontyába belekapott az őszi szellő, kikandikáló makrancos tincseit gyengéden megtépázta, éppen úgy, mint dús-hajában fiatalon. Ahogy közeledett az ismeretlen felé, szíve egyre hevesebben dobogott. Nem értette, zavarának az okát. Attól nem félt, mit szól majd az idegen, ha odamegy bámészkodni. Amennyiben művész az illető, nem jön zavarba. Náluk ez természetes, sőt megtiszteltetésnek számít az érdeklődés. Minden közeledő lépésnél remegés rázta meg a testét, ismét felköhögte az emlékek porát. Levegőért kapkodott, torkában gombócot érzett, arcára rózsapírt festett a kiáramló adrenalin. Pár lépés választotta el az állványtól, amikor a félkész képet megpillantotta. Forogni kezdett vele a sétány. Érezte, ereje elhagyja, és lába alól kifut a talaj. Szemei a vászonra tapadtak. A képen, a folyóba nyúló fűzfaágak között magányosan lengedezik egy csónak. A következő pillanatban ecsettel kezében feléje fordult a mester. Szemük összekapaszkodott, nem tudtak megszólalni, egyszerre nyíltak ölelésre a karok. Ki, kit tartott szorosabban, nem tudni csak azt, hogy újra egymásra találtak, az öreg tölgy árnyékában a szeretet lombsátor alatt. Tér és idő megszűnt, öntudatlanul léptek át egy másik dimenzióba. Nem tudni mennyi idő telhetett el, mire az ölelő karok oldódni kezdtek. Egyszerre kezdtek beszélni, szinte szó szerint, szinkronban ugyanazt kérdezték egymástól. Ugyan úgy, mint régen. A két ember története a gólyabálon kezdődött. Közel egy évig elválaszthatatlan párt alkottak. Akkor úgy érezték, szerelmük olyan erős, hogy egy életen át kitart. A fiú szüleit Ázsiába helyezték, diplomata családban így szokott ez lenni. Sokáig leveleztek, később ritkultak a beszámolók, ígéretek, majd végleg elmaradtak. A távolság felőrölte a szerelmüket. Mind ketten tovább léptek, új életet kezdtek. Szép emlékként titkon a szívükben őrizték első szerelmük lángját. Az idő ugyan kicsit elhalványította, megkoptatta a részleteket. Sorsuk robogó szerelvénye külön vágányon futott. Évtizedek óta nem hallottak egymásról.
Ezüstkorukra a magányosok kenyere jutott számukra. Az utolsó állomáson való várakozáshoz, egymásról mit sem tudva, ugyan azt a lakóparki gondozóházat, az "Ezüstszekeret" választották. Egyikük sem gondolt a nagy találkozásra.
Alkonyodott, a férfi pakolni kezdett. Ez idő alatt az asszony hátát az öreg fának támasztotta. Sejtjeiben érezte a tölgytől kapott életerőt, csodálatos érzés járta át egész lényét az energiacserében. Új-élet köszöntött a két emberre, az egykor beteljesületlen szerelem megvalósulásának ajándékával megörvendeztetve. Ismét elválaszthatatlanok lettek. Hét hónap múlva, garzoncserével, egymás mellé költöztek. Egy ajtó beépítésével egyesítették a két lakóteret, ahol egy falatka műterem is helyet kapott. A következő évben kapcsolatukat a házasság szentségével pecsételték meg. Sokszor elgondolkodtak ki lehetett a segítőtőjük, aki egymáshoz vezette őket. Az eltávozottak valamelyike, vagy maga a Teremtő, ajándékaként kapták, vagy csak egy jó döntés volt jó időben?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Gizusom, nagyon szépen köszönöm, ezt a tanulságos, szép történetet.