Nyílt levél Németország budapesti nagykövetének

Az önök kedvenc érve, hogy egy bűncselekmény elkövetését nem lehet valamely etnikummal azonosítani, egy bűncselekmény elkövetése miatt nem lehet megbélyegezni egyetlen népcsoportot sem. Olyannyira igazuk van, hogy egyetlen normális ember sem mond soha ilyesmit, egyetlen normális ember sem állítja, hogy egy bűncselekmény elkövetéséért egy egész népet, népcsoportot, etnikumot terhel felelősség.

Persze ezalól is van kivétel. Önök például immáron több mint hetven éve megszállottan és önsorsrontó módon ostorozzák önmagukat – értsd: az egész német nemzetet! – a második világháború bűnei miatt, immáron a negyedik generáció születik meg lassan, amelyiknek szembe kell néznie az örök és jelek szerint soha el nem múló német lelkiismeret-furdalással, önostorozással, kisebbrendűségi érzéssel és frusztrációval, csak azért, mert dédszüleik elkövettek egyszer valami szörnyű bűnt.

(Egy szörnyű bűnt, amelyért persze súlyos felelősség terheli az első világháború győzteseit, a leginkább a németséget és a magyarságot megalázó, nyomorba döntő, cinikus, kegyetlen és aljas antanthatalmakat, amelyek idestova száz éve mossák kezüket, és az igazságosztó, továbbá a morális orákulum szerepében tetszelegnek. Miközben ők az egyedüli felelősei a második világháború kitörésének, és így társtettesei a második világháború minden iszonyatának.)

Igen, egyebek mellett ennek a német önostorozásnak, beteg frusztrációnak, önsorsrontó kollektív elmebajnak következménye Susanna Feldmann halála. A lelkét, tartását, hitét, hagyományait és múltját vesztett németséggel ugyanis bármi megtehető.

Többek között az is, hogy megkérdezésük nélkül és akaratuk ellenére rájuk lehet szabadítani az egész harmadik világot, Afrikát és a Távol-Keletet, no meg a Közel-Keletet is persze, mindent és mindenkit, akiknek szörnyű sorsáért önmagukon kívül szintúgy a dicső antanthatalmakat terheli a legnagyobb felelősség, úgy is, mint az egykori legnagyobb gyarmattartókat.

És ezt a felelősséget most „megosztják” a frusztrált és beteg németséggel, amely a mai napig a bűnös és a méltán bűnhődő szerepébe van kényszerítve, és amely lassan bele is merevedett ebbe a szerepbe, és a ma megszülető német csecsemő első szavai még mindig azok, hogy „Bocsánat, amiért németnek születtem”.

Ezért és így vannak önöknél az integrálhatatlan, Euró­pával összeegyeztethetetlen, ellenséges és tökéletesen haszontalan, mindenre alkalmatlan milliók. Akiknek egy kisebbsége – nem az egész! – megerőszakolandó és megerőszakolható alsóbbrendűként tekint a német lányokra és asszonyokra, és néma, ellenállásra, védekezésre, főleg ellentámadásra képtelen birkaként tekint a német férfiakra.

És sajnos nagyjából jól is látják a helyzetet. Így aztán megerőszakolják, megbecstelenítik a német asszonyokat, lányokat, adott esetben öregasszonyokat is, olykor – sajnos egyre gyakrabban – meg is ölik áldozataikat, és a német reakció erre az, hogy „egyetlen etnikumot sem lehet a bűnnel azonosítani, a rasszizmus pedig amúgy is tilos; nézzünk inkább félre, és leginkább hallgassunk, nehogy nagy zaj legyen ezekből a dolgokból, hát hova is vezetne az!”.

Így vezetik ki önök saját magukat a létezésből. Tudva tudják, hogy a magukhoz beözönlő félelmetes és nem ide való tömeg 90 százaléka soha semmilyen hasznot nem fog hajtani a német társadalomnak. Tudva tudják, hogy soha nem fognak integrálódni.

Tudva tudják, hogy szegregátumokban fognak élni, létrehozzák a maguk párhuzamos társadalmait, a no-go zónákat (ezek létezését még egy éve mindenki tagadta a fősodratú politikában és médiában, ma már nyíltan beszélnek róla), felélik a szociális rendszert, ellehetetlenítik a jóléti társadalmat magát, koszt, bűzt, szennyet és elviselhetetlenséget teremtenek, nem dolgoznak.

Döntő többségük nem is akar, a maradék nem tud, mert nem ért semmihez, amire a német iparnak vagy szolgáltatásnak szüksége lenne, a nyelvet nem beszéli, nem is akarja vagy nem tudja megtanulni, az iskolákban ellehetetlenítik a tanítást és terrorizálják „fehér”, „keresztény”, „német” diáktársaikat, és a reakció erre is a csak ezeket bátorító csend és félrenézés. És igen, egyre gyakrabban ölnek.

Kiutasítani őket nem lehet, kiröhögik a német hatóságokat és a bürokráciát, amely német bürokrácia amúgy is önmaga paródiájává vált, hozzárohadt a körülményekhez, lásd a brémai skandalumot a pénzért árusított letelepedési engedélyekről.

Ezt csinálták maguk a saját hazájukból. A fekete-erdei klinika és a Derrick irigyelt, csodálatos és csodált, tiszta, rendes és gazdag világából. Maguk nagyobb bűnt követnek el most, mint dédszüleik akkor elkövettek, és akikre hivatkozva most megteszik azt, amit megtesznek.

Maguknak sem lesz bocsánat. Vagy azért, mert nem is marad német, aki majd megbocsásson, vagy azért, mert egyszer végre fellázadnak a maradék németek, és pontosan oda fogják magukat sorolni, ahová a dédszüleiket: a nemzet gyilkosai közé.

És maguk pontosan ezt is fogják érdemelni.