Veszteséglista

Ahhoz, hogy egy család jól működjön, kell alapvetően egy magát férfinak valló férfi és egy neméhez szintén makacsul ragaszkodó nő. De már előttük, kellenek a szüleik és nagyszüleik, akik ott élnek, ahová születtek (ha a történelem egy brutális mozdulattal ki nem húzta alóluk a szülőföldjüket), s amely földhöz nemzedékek óta ragaszkodnak, amelyet őrült gazemberek által generált háborúk idején hajlandók voltak életük árán is védeni az ellenségtől. Kellettek, akik tudtak nyomorúságos időkben éhezve is helyben maradni, kitartani, s amikor végre lehetett, földig rombolt országukat, otthonaikat és sorstársaik otthonát, vérrel-verejtékkel újjáépíteni. Kellettek, akik e szakadatlan erőfeszítések közepette, természetes szeretettel fogadták újra meg újra érkező gyermekeiket, akik az anyatejjel együtt szívták magukba elődeik elkötelezett hazaszeretetét is, pedig igen gyakran, háborúban elesett katonák, vagy politikai mártírok árvái lettek.
Felmenőimtől örököltem egy családfát, melyet ellenőrizni nem tudok, de mivel nagyszüleim és szüleim is pontos adatokkal szerepelnek rajta, valószínűleg hiteles. Itt látható pl. családunk egyik büszkesége, Skultéty László (1738-1831) a híres huszár is, aki 81 éves koráig egész életét nyeregben és különböző háborúkban töltötte. Az ilyen emberek családra nem is gondolhattak, szinte háborúból háborúba vonultak és a hazájuk szolgálata állt életük középpontjában. Hősiessége miatt 52 évesen strázsamesterré léptették elő és az ezred zászlótartójává nevezték ki. A legenda szerint, amikor I. Ferenc császárnak egy szemle során feltűnt a 74 éves huszár, megszólította és elbeszélgetett vele. Megismerve életen át tartó hűséges szolgálatát, többszöri sebesülésének történetét, ki akarta nevezni tisztté, és minden további szolgálat alól felmenteni. Az öreg vitéz azonban visszautasította, mondván: az ő helye itt van, mert a zászlót nem lehet elhagyni! 81 éves koráig ült nyeregben, és 93 éves koráig élt. Egyik nagynéném, minden évben egyszer összehívja a Skultéty család leszármazottait, és soha nem mulasztja el e történetet feleleveníteni. És hallgatjuk mindannyian, a még négykézláb a szőnyegen tanyázó pár hónapos kisbaba, az óvódás, és a kisiskolás úgy, mint a mesét, röhögcsélve a kamasz, megilletődötten a fiatal, büszkén a középkorú és nosztalgiával mi, öregek. De biztos, hogy ez a történet a szívünkbe égett.
Az ilyen ősök, ilyen szülők mintáján nevelkedett gyermekek lettek később a nemüket és az életet minden értelemben tartásosan őrző, az elkötelezettség, hűség fogalmát pontosan ismerő és vállaló férfiak és nők. Sokkal nehezebb dolga lehet azoknak, akiknek családi beszélgetésekben sosincs részük, és mesét is csak arról hallanak, mit vesznek majd vasárnap a plázában.
Nincs itt hely arra, hogy megpróbáljam végigkövetni azt a folyamatot, melynek eredménye a ma a világot elárasztó, sehová sem tartozó, semmiért tenni nem hajlandó, nemi sajátosságait megtagadó, családot nem vállaló, nemzeti közösséget el nem fogadó, egyik napról a másikra bukdácsoló, mindig elégedetlen és csak követelőzni tudó ember. Van belőlük gazdag és szegény egyaránt, de abban hasonlítanak, hogy mindenért az ügyeletes hatalmon lévőket okolják, sőt, ócsárolják, gyalázzák, rágalmazzák, és semmilyen módon nem hajlandók együttműködni velük azért, hogy értelmesebb, mindenkinek előnyösebb, jobb jövőt lehessen teremteni. Jobb esetben liberálisoknak és demokratáknak hívják magukat, pedig mindössze önző individualisták. Rosszabb esetben a világ rendjének megbontására törekvő nemzetközi nagytőke fizetett alkalmazottai.
Fogalmuk sincs róla, hogy a hatalom megszerzéséért ma már nem erőszakkal, fegyverrel, rombolással kellene harcolni, hanem tisztességes versennyel. Kiállni a közösség elé, mindenek előtt a kormányon lévőkénél sokkal eredményesebb személyes múlttal, amely bizonyíthatná a vezetésre való alkalmasságukat és felelős gondolkodásmódjukat, azután az övékénél sokkal jobb tervekkel és megoldásokkal az ország gondjaira, hogy a választásokon tényleg legyen miről dönteni. A mai, magukat ellenzéknek nevező csoportok azonban nem tudják, hogy csak az győzhet, aki okosabb, felkészültebb, teherbíróbb, tudja mi az a szolgálat, és igazán elkötelezett. Érvényes és tartós pedig csak akkor lesz a diadal, ha ráadásul a legyőzötteknél jobb emberek is. De az ellenzéki oldalon ezeket a fogalmakat nem ismerik, vezérszavaik inkább a pénz, a balhé, a buli, a rendzavarás és a provokáció. Kizárólag visszataszító, tiszteletlen, arcátlan, velejéig hazug mocskolódás és bomlasztási szándék van a fegyvertárukban. Tevékenységük nem a felelős gondolkodás, a szellemi tisztulás irányába, hanem a primitív erőszak (festékszórás, sípolás, közszolgák bántalmazása, épületek rongálása, uszítás, illetéktelen behatolás stb.) felé mutat.
A legutóbbi együttműködési lehetőség, amely a szuverenitásunk megőrzéséért folytatott küzdelmünkben erősíthette volna pozíciónkat az EU-ban, a Nemzeti Konzultáció lett volna. Az előbb vázolt helyzetből következik, hogy az ellenzéknek, ebben az egész ország jövőjét végletesen, drámaian meghatározó kérdésben sem volt esze ágában sem, együttműködni. Erre nem is számítottam. Ami sokkal jobban fáj, hogy nem tudom, hová lettek az ország pártoktól független, de hazájukat szerető, felelős lakosai?
Még nem ismerem a konzultációra beérkezett válaszok végleges számait. Annyi azonban a becslések alapján bizonyos, hogy hét évtizedes, személyes veszteséglistámra fölkerült a legnagyobb tétel: elveszett az országunkért, a gyerekeink, unokáink jövőjéért, saját magunkért, és a kultúránk megőrzéséért felelősséget érző, tenni akaró, legalább 4,5-5 millió, becsületes magyar ember! Hol vagytok, kedves Honfitársaim, most, amikor nekünk kellene megtartani a zászlót? Hol vagytok, amikor arról van szó - és ez nem tévedés! -, hogy száz év múlva leszünk-e még?

2017.dec. 03.