Egy ismerősömtől hallottam a következő történetet:

─ Sok évvel ezelőtt élt falunkban egy vak kisfiú, Gergő. A gyerekek nem játszottak vele, mert mit lehet játszani azzal, aki nem lát?

 Egy ismerősömtől hallottam a következő történetet:

─ Sok évvel ezelőtt élt falunkban egy vak kisfiú,Gergő. A gyerekek nem játszottak vele, mert mit lehet játszani azzal, aki nem lát? Valakinek mindig vezetnie kellett, hogy el ne tévedjen. A fiúk szívesebben játszottak nélküle, és mindig kitaláltak valamit, hogy lerázzák kicsi fogyatékos társukat. Szegényke ilyenkor egyedül maradt. Szomorúan üldögélt a nagy diófa alatt, és hallgatta a madarak csicsergését. Szeretett volna a többiekkel lenni, de vaksága megakadályozta ebben.

Eleinte még kérlelte a fiúkat, hogy játszhasson velük, de mindig csalódnia kellett, mert magára hagyták. Lassan elfogytak mellőle a barátok. Később már meg sem próbálta, hogy ő is egyenrangú legyen a többiekkel. Különben is, az egyik fiú nyíltan megmondta, hogy kár erőlködnie, sosem fogják befogadni.

Ez nagyon elszomorította. Még sírni is szokott miatta, de ha kérdezték, miért pityereg mindig kitalált valamit, és a valós okról elterelte a figyelmet.

Történt egyszer, hogy váratlanul besötétedett, és eleredt az eső. De úgy esett, mintha dézsából öntötték volna. A gyerekek nem tudtak az udvaron játszani. Be kellett menniük az óvoda nagytermébe. Ott kuksoltak egésznap. Mindenféle játékot kipróbáltak, de egyik sem volt az igazi. Mindegyiknek az lett a vége, hogy megunták, és csak az udvar után sóvárogtak. Még a villanyt is fel kellett kapcsolni, hogy lássanak valamit.

Váratlanul hatalmas, fülsiketítő dörgés rázta meg az épületet. A gyerekek ijedten szaladtak az óvó nénihez, aki alig győzte nyugtatgatni őket. Egy kislány még sírva is fakadt.

─ Ne félj, aranyoskám! A vihar hamarosan elmúlik.

Még a mondatát be sem tudta fejezni, amikor talán még az előbbinél is nagyobbat villámlott és dörrent az ég. De nem ez volt a legfélelmetesebb, hanem, hogy még a villany is elaludt. Koromsötét borult a szobára. Az ember még az orrhegyéig sem látott el. Csak tapogatózva tudott közlekedni az épületben, ha egyáltalán, mert valaki elindulni. A gyerekek reszketve ültek az óvó néni körül, és várták, hogy ez a csúnya vihar elmúljon. Később az égzengés kicsit alább hagyott, de a sötétség maradt. Megsérült a közelben lévő trafó, és ameddig javították a villanyszerelő bácsik, az óvodában nem volt áram. A gyerekek sötétben, vakon botorkáltak. Igazán csak most értették meg, mit jelent vaknak lenni, nem látni a körülöttünk levő tárgyakat. Ők csak egy ideig kényszerültek sötétben élni, de társuk, a vak kisfiú egész életében soha nem láthatja meg a nap ezerszínű sugarait. Ennek ellenére mégis ő volt az, aki megpróbált vidám maradni, legyőzni a félelmét.

Amikor a vihar elült, de még mindig sötét volt, az óvó néni megkérdezte:

─ Mivel töltsük el az időt, amíg a szerelő bácsik megjavítják a villanyt? Játszani nem tudunk, mert sötét van.

Gergő váratlanul félbeszakította az óvó nénit:

─ Óvó néni! Sötétben is nagyon jól lehet játszani. Fogjuk meg egymás kezét, és kezeinkkel próbáljuk elmesélni egymásnak, hogy mire gondoltunk. Az nyer, aki minél többször kitalálja, hogy a másik mire gondolt.

Gyerekeknek tetszett az ötlete. Igaz eleinte nehezen találták ki mit gondolt a másik, mert beszélni nem volt szabad, csak a kezük mozgásával lehetett információkat átadni, és ezekből kellett kitalálni a másik gondolatát. Természetesen a vak kisfiú volt a legügyesebb. Szinte mindig kitalálta a párja gondolatát. De az ő kézmozdulatai is jól érthetőek voltak, és akivel játszott az is könnyen kitalálta mire gondolt.

Mindenki nagyon jól szórakozott, megfogadták, máskor is fognak ilyet játszani.

Annyira belefeledkeztek, hogy észre sem vették, amikor a lámpák újból világítottak, és ragyogó fény világította be az óvodát.

Talán soha ilyen gyorsan nem telt el a délután. Annak ellenére, hogy nagyon csúnya vihar volt, ők mégis kitűnően érezték magukat, köszönet érte a kis vak társuknak, hogy ilyen érdekes játékot talált ki számukra. Ettől a naptól fogva a gyerekek többé nem hagyták magára, és szívesen játszottak vele. Megértették, Gergő is ugyanolyan kisfiú, mint ő, csak annyi különbséggel, hogy nem lát.